Lovas község története. Egy Balaton-felvidéki falu múltja és jelene - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 16. (Veszprém, 2001)
A paraszti élet szigorú rendjét helyi jogszokások szabályozták, melyeket csak ritkán foglaltak írásba. A XVIII. századtól kezdve a földesúri hatóság és az állam is arra törekedett, hogy az alattvalók életét minél nagyobb mértékben ellenőrizze és szabályozza. Ennek érdekében - az utókor szerencséjére - a fontos szabályokat írásba foglalták. Az állam a rendészeti igazgatás keretében az élet mind nagyobb és nagyobb szeleteit kívánta rendszabályokba foglalni és ellenőrzése alá vonni. Mária Terézia korától az újszülött keresztelésétől a halott eltemetésének módjáig, a jobbágy adózásától és robotol tatásától az ünnepek megöléséig; a házak építési módjától a tűz elleni védekezésig szinte mindent szabályozni kívánt. A rendeletözönt azonban - még jószándék esetén is - nehéz, néha lehetetlen volt teljesíteni. 1811 után pl. előírták, hogy a lelkészek és tanítók fizetését nem papírpénzben, hanem ezüstforintban kell fizetni: e terhes kötelezettségnek 1848-ig sem az alsóörsiek, sem a lovasiak nem tettek eleget. 126 A jobbágyok közelében élő földesurak - uradalmi tisztjeik, hatalmi eszközeik révén - jóval hatékonyabban tudtak beavatkozni a paraszti közösségek életébe. A legjelentősebb földesúr, a veszprémi káptalan esetében a XVIII. század elejétől nyomon követhető, hogy Balaton-felvidéki birtokait egységes elvek szerint kívánta kezelni. A XIX. században az úri hatalom már a házasságok szabályozását is megkísérelte. E törekvése a korabeli paraszti élet egyes szakaszaira is rávilágít. A veszprémi káptalan úriszéke 1823-ban foglalkozott a gazdák házassági szokásainak szabályozásával. A tervezetre az érintett községek (Alsóörs, Csopak, Lovas, Paloznak) parasztsága közös nyilatkozatot készített, amelyből megtudjuk, hogy a lányokat Lovason is 10-12 éves korig „nevelték"; ekkor véget ért az iskoláskor. Ezután még 3-4 évig tartózkodtak a szülői házban, majd férjhez mentek. Eszerint a 15-16 éves lányokat már eladósorban lévőnek tartották. Ekkorra édesanyjuktól vagy nagyanyjuktól megtanulták a legfontosabb háztartási ismereteket, s a ház körüli munkákban is jártasságot szereztek. A gyakorlatias paraszti gondolkodás a lányok további eltartását már haszontalannak ítélte, s igyekeztek minél előbb megfelelő férjet keresni számukra. Kiházasításukkor rendszerint csak „ágybeír és „ládabeli" eszközöket kaptak. A fiúkat másként ítélték meg. Ok az iskoláskor után előbb a kisebb férfimunkákat (pl. jószág őrzése, etetése) tanulták meg, majd legényként a gazdaságban szükséges minden munkafajtával megismerkedtek. A fiúgyermekek közül az arra kiszemelt személy még az apa életében, vagy azután átvette a gazdaság irányítását. Az úriszék 1823-ban arra próbálta a gazdákat rászorítani, hogy a „jószágban bent maradott" férfi a lánytestvér(ek) kiházasításához - erejéhez mérten - készpénzzel járuljon hozzá, s emellett az állatállományból egy-egy tehenet vagy üszőt is adjon a férjhez menőnek. A parasztgazdák elutasították ezt a törekvést, s azzal érveltek, hogy a fiúk serdülőkortól apjukkal együtt dolgoznak, ők érdemlik meg az ingatlanokat, a házat, s a házbeli eszközöket is. Pénzzel nem is tudnák támogatni a férjhez menő lányokat, mivel az elmegy adóra és a gazdasági költségekre: „pénzt pedig job[b]ágy gazdánál DREL II. 217. Veszprémi Református Egyházmegye iratai. Esperesi vizitáció jkv. 1814-1847.
