Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

gabonában. A gulyába, jobbára a növendékmarhák mentek, borjú, üsző, tinó, de előfordult, hogy ökröket is kiküldtek, ha valaki lovakkal dolgozott. A gulyalegelő volt a legmesszebb, a Páskum másik részén. A marhalegelők a határ nyugati részén terültek el, míg a disznólegelő keletre, Osi felé, dombos, fás határrészre esett, ahol kút is volt. A sertéseket együtt hajtották ki, a süldőt, anyadisznót, hízónak valót. Ezek is naponta jártak a legelőre. Amikor megvolt a takarodás a gabonaföldeken, a tarlóra hajtották néhány napig a kondát, amíg a tarlószántásra sor nem került. A 10 hold körüli gazdaságokban két anyadisznót, 2-3 hízót tartottak, a szaporulatot eladták. Tavasszal József-napra, majd az aratásra és a szüretre frislinget, egy-egy 60-80 kg-os süldőt vágtak a friss hús miatt, télre pedig 2-3 komoly hízót neveltek, volt úgy, hogy eladásra is. Ezeket ősz elején befogták a hidasba, a fából készült, lábakon álló ólba, ahol nem sokat mozoghattak.

57 Emlékezet szerint a 30-as években két testvér látta el az állatok őrzését, Katona Mihály kanász és Katona Imre tehenes. Az állattartó gazdák meg voltak velük elégedve, itt maradtak, letelepedtek, házat is építettek. A Peremarton községben alkalmazott pásztorokról vezetett nyilvántartás szerint 1925-ben Bagi Farkas János sertéspásztor, Kányái (Böde) József gulyás és Braun Kálmán tehenes látott el egyéves szegődéssel szolgálatot. A hiányos feljegyzések 1929-ben Braun Kálmán tehenest és Katona Mihály sertéspásztort említik, 1931-től viszont mindhárom pásztort feltüntetik a legeltetési területtel együtt. E szerint „Katona Mihály sertéspásztor a Somlyó dombi sertés legelőn, Katona Imre tehenes a Paskumi tehén legelőn, Bagi János gulyás pedig a Paskumi gulya legelőn" látja el éves szegődött szolgálatát. A következő évek kimutatásában (1932-1937) a két első pásztor neve és feladatköre változatlan, csak a gulyás személye cserélődik.

58 A pásztorokat a legeltetési társulat fogadta fel, és kötött velük évenként megújított szerződést. Az 1925. évi közigazgatási felmérés számára Berhidán egy 90 holdas, Kiskovácsiban pedig 33 holdas közös legelő használatát tüntették fel, ez utóbbinál legelőrendtartás meglétéről is nyilatkoztak.

59 A kiskovácsi legeltetési társulat pásztorházát, a hozzá tartozó réttel és szántóval 1947-ben írták át telekkönyvileg Berhida nagyközség tulajdonába.

60 Egy másik kimutatás szerint ebben az évben a kiskovácsi településrészen 54 tag rendelkezett változó méretű legeltetési joggal.

61 Helybeli vélemények szerint lovat csak a gazdagok vagy a szegények tartottak, amint mondták, annak érte meg, aki csikót nevelt eladásra, és abból „pénzelt". Az itteni földeken nem lehetett használni a ló igaerejét, a szomszédos Ősiben viszont „könnyebb főd" volt, ott lovakkal végezték a szántást is. Errefelé gyakran előfordult, hogy a lovas gazdák is ökörrel szántottak. Akik rendszeresen fuvaroztak, általában herélt lovakkal jártak. A lovakat, illetve csikókat nem hajtották közös legelőre, nem volt pásztoruk, mindenki maga gondoskodott ellátásukról és esetenkénti legeltetésükről a saját tulajdonú legelőrészen. Ehhez hasonló volt a helyzet a juhállománnyal is, melynek szintén nem volt községileg vagy társulati szinten szervezett legeltetése. Berhidán úgy említették, hogy csak egy-két gazdának volt néhány birkája, míg a statisztika szerint az 1931-ben megmutatkozó létszámemelkedés a kiskovácsi állomány hozzászámításából eredt. Kiskovácsiban, de különösen Peremartonban a múlt század végétől kimutatott jelentős juhiétszám főképpen a néhány nagybirtok figyelembevételéből adódik, mert „juhál-