Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

gyen. A válások száma hatra emelkedett, majd 1941-ben négyre csökkent. A folyamat Peremarton-Gyártelepről indult ki, ahol kifejezetten lázítottak az egyházi házasságkötések ellen, hangsúlyozva a házasság nélküli együttélés előnyeit, a válás oldaláról megközelítve.

120 A közösségből kiszakadó kétlaki életet élő gyári munkásság egy része ezeket a jelenségeket a hagyományos közösségi véleménytől eltérően ítélte meg. A második világháború után pedig a válások száma ugrásszerűen megnövekedett. Házasságon kívüli szerelmi kapcsolat is létezett, de nem tartották ildomosnak beszélni róla ugyanúgy, mint a rossz házasságokról sem. Megszólták az üyen kapcsolatot, de szemet hunytak fölötte, szereplőit nem szégyenítették meg. Legfeljebb megjegyezték, ha gyümölcse is lett az ilyen szerelemnek: „ez sem az urára hasonlít, hanem az aptyára!" Ilyen házasságon kívüÜ szexuális kapcsolatra, azaz „nős paráznaságra" derített fényt 1863-ban a berhidai presbitérium, amikor is az egyik elöljáróról derült ki a bűnös kapcsolat, aki nem tudta tisztázni magát a vád alól, ezért hivatalából felfüggesztették mindaddig, amíg ártatlanságát igazolni nem tudta.

121 Nagyobb véteknek tartották azonban a magzatelhajtást, vagy ahogy mondták „angyalcsinálást". Több becsülete volt a közösség előtt annak az anyának, aki lányfejjel életet adott a gyermekének, mint annak, aki bábához fordult, megölte magzatát. A leányanya még szegény emberhez férjhez mehetett - amint volt rá példa -, példás életű feleség és anya válhatott belőle, akiről elismerőleg nyilatkoztak. A magzatát elvető nő egész életében viselte a közösség értékítéletének bélyegét. A közösség megvetését érdemelte ki az a lány is, aki várandósán, mirtuszszal a fején esküdött. „Na, ennek is sárba kellene taposni a mirtuszát!" - mondták ilyenkor. Amennyiben mirtusz nélkül történt az esküvő, elfogadták ezt a helyzetet, hisz a lány részéről ez jelzés volt a közösség felé: vétkezett, s ennek viseli a következményeit. Megvetést váltottak ki, a közösség ítéletét vonták magukra az ún. rosszfélék: a legénnyel szerelmi kapcsolatot fenntartó menyecske és a „pincéző" menyecskék. Utóbbiak a pincében keresték fel a férfiakat, többnyire alkalmanként gyakran természetbeni fizetség fejében. Kevés volt közöttük a tartós kapcsolat. Ezek a menyecskék nem falubeliek, hanem valamelyik tanyán vagy majorban lakók voltak.

122 A közösségi élet íratlan szabályaihoz tartoztak a viselkedési vagy illemszabályok, amelyek az egyénnek a közösségben (családi, rokoni, falusi) való létét, a közösséghez való viszonyát szabályozták. Leglényegesebb területei voltak: a köszönés és a megszólítás. Altalános szokásként az utcán mindig, mindenkinek köszöntek, a napszaknak megfelelően. Ez a kisgyermektől az öregemberig mindenkire vonatkozott, a mindennapi érintkezés alapja volt. Természetesen a fiatalabb köszöntötte mindig az idősebbet. Rendszeresen használt köszönési forma volt az „adjon Isten" valamint az „Isten vele", búcsúzáskor. A XX. század elején a hazainduló iskolások a következőképpen búcsúztak: „Isten áldja meg a tanító urat és családját!" A házba lépőt „Isten hozta" köszöntéssel fogadták, az utcán pedig „Jó napot adjon Isten"-nel üdvözölték egymást, de ez hangzott el a házba való belépéskor is. Evés előtt is Isten áldását kérték az étkezőkre a következőkkel: „Jó étvágyat, fogyasszák Isten áldásával!" Utóbbiak azonban csak a 80 esztendőt elhaladottak emlékezetében élnek.