Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

egyes családokban szaloncukrot, üvegdíszeket akasztottak. Kiskovácsiban vagy saját erdejükből vágták ki a karácsonyi fenyőt, vagy pedig a legelőerdő borókáiból vittek haza arra alkalmas példányt. Ezt borostyánnak, cédrusfának nevezték. Egyegy nagyméretű takarmányrépába állították, amit fehér krepp-papírral bevontak és üvegbe tettek. A fatalp karácsonyfatartóként való használata csak később terjedt el. A fenyőfára almát, aranypapírba vont diót és füzérbe felfűzött pattogatott kukoricát tettek. Akadt, aki fügét is tett rá, valamint otthon főzött, selyempapírba csomagolt szaloncukrot. Ez volt azután a várva várt ajándék a gyermekeknek. A karácsonyfa feldíszítése családonként változó volt, általánosnak csupán a fa állítása mondható. Amíg a fenyőt díszítették, sok helyen karácsonyi énekeket énekeltek. A család vacsora előtt a fa köré gyűlt, közösen elmondták a Miatyánkot és karácsonyi énekeket énekeltek. Vacsorára nem böjtös eledeleket ettek, hanem többnyire disznótorost és a karácsonyi kalácsot is megkóstolták. A pásztorok - gulyás, tehenes, kanász - az állattartó református családokat ugyanúgy felkeresték, mint a római katolikusokat, megkapva tőlük a természetbeni ajándékokat. Szilveszter este mindig volt hálaadó istentisztelet, s az új évet is istentisztelettel kezdték újév reggelén. Nagypénteken délelőtt és délután egyaránt tartottak istentiszteletet, de úrvacsoraosztás nélkül. Ilyenkor böjtös ebédet ettek általában: valamilyen levest és mákos tésztát vagy tejbedarát, esetleg tejberizst. A század elején ilyenkor keszőcét, azaz aszalékból készített levest ettek sok helyen mákos tésztával. Előfordult, hogy valaki fogadalomból délig semmiféle ételt nem vett magához. Karácsony, húsvét és pünkösd első napján többnyire templomba mentek, az ünnepek második napja pedig rokonlátogatások, valamint az ifjúság szórakozásának ideje volt. Ezeken kívül október 31-ét, a Reformáció emlékünnepét tartották, de nem mindig a napján, hanem a megelőző vagy az utána következő vasárnap. Halottak napja nem volt ugyan egyházi ünnep, azonban ki-ki felkereste hozzátartozói sírját, rendbe tette, s az első világháborút követő esztendőkben a református közösségekben is, így Berhidán, Kiskovácsiban ugyancsak kezdett elterjedni a gertyagyújtás szokása, amely a második világháború után általános lett. Többnyire délelőtt vitték ki a virágokat, koszorúkat a sírokra, este pedig gyertyát gyújtottak. A XX. század elején ez még egyáltalán nem volt gyakorlat, sőt a sírokra virágot sem szoktak tenni. Az egész temetőt kaszálták, a sírokat mindenszentek előtt rendbe tették, egész esztendőben nem foglalkoztak velük. Mindössze a vörösberényi kőfaragókkal sírkövet készíttettek, amit felállítottak, a régi, kidőlt fejfákat pedig a pásztorháznál elégették. Új alkalomként tartják számon a közelmúltban elterjedt szokást, amikor is temetés után istentisztelet keretében megemlékezik a lelkész az elhunytról és a családtagok megvigasztaltatásáért imádkozik. Ezt a reformátusok általánosan „gyászistentiszteletnek" nevezik. A profán ünneplések között a farsang, a szüret, a májusfaállítás és kitáncolás említendő, amelyek általában falusi ünnepi alkalmak voltak és felekezeti jellegzetességgel nem rendelkeztek. Amint a templomi alkalmaknak „rendelt" ideje és rendje volt, úgy a templomban való viselkedésnek is. Ennek volt része a templomi ülésrend, amely a