Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)
VI. Népi kultúra és népi társadalom
Az imádságok mellett állandó jelleggel mondtak ún. röpimákat és egyszerű fohászokat. Tulajdonképpen minden munkát, minden utat ezzel kezdtek és hálaadással végeztek. Mindennapi életüket Istenre bízták, s ezek a fohászok arról tanúskodnak, hogy az Úrra hagyatkoztak még akkor is, amikor a vallásos élet tüze igazán nem lángolt. Bármilyen munka kezdetén, a szekérről való leszálláskor „Uram Jézus segélj!" vagy „Édes Jézus segíts meg!" fohásszal láttak neki a teendőnek. A munkák végeztével a hálaadás szavai többnyire a következők voltak: „Na, hála Istennek, ez is meglett!". Az aratás megkezdése előtt mindig fohászkodtak. Vetés kezdetekor, valamint bánrűlyen magvak, palánták elültetésekor keresztvetéssel kezdték meg a munkát. A búzát szent dolognak tartották, s idős emberek ma is annak tartják, mélyen megrendülve az elmúlt esztendő (1998) búzaégetéséről tudomást szerezve. Ëzt a legnagyobb véteknek tartják, mert az „éltető kenyeret" semmisítették meg vele. Az állatokkal soha nem etettek tiszta búzát, mivel az szent volt, kenyérnek való. Kenyérsütés előtt, dagasztás kezdetén keresztet vetettek és úgy kezdték meg ezt az asszonyt próbáló munkát. A kenyér megszegése előtt, aljára keresztet rajzoltak az „Atya, Fiú, Szentlélek nevében". Amikor leesett egy darab kenyér, felvették, megfújták, megcsókolták, Krisztus szent testét látva benne. A kenyérmorzsát soha nem dobták ki, megetették az állatokkal vagy elégették, a következő indoklással: „amikor Krisztus Urunk a csodálatos kenyérszaporítást tette, a kicsiből sokat adott, ezért kellett minden morzsáját megbecsülni a kenyérnek." Ebben a megbecsülésben a kenyérnek, mint legfontosabb tápláléknak az értékelése is benne rejlik. Ez volt az életet adó táplálék, hisz akármilyen rossz esztendő köszöntött a közösségre, az adott reményt és erőt, hogy kenyerük azért lesz - „ne féljetek, kenyerünk lesz!" A kenyérnek szent ételként való tisztelete egyébként ókeresztény gyökerű és a IV. századtól jelentősége Európa-szerte csak növekedett, hisz nemcsak valóságos, hanem szimbolikus eledel is volt egyszerre. Ugyanakkor a XI. századtól a szegény néprétegek általános eledele lett, magát az élelmet jelentve. 51 Fontosságát bizonyítja az is, hogy elkészítését a női munkák legfontosabbikaként tartották számon hazánkban már a XVIII. század óta. 52 A magánáhítatot és a mindennapok vallásosságát a házban kialakított szakrális tér is befolyásolta, hisz nemcsak a közösségben népszerűségnek örvendő szentképi ábrázolások kerültek a szobák falára, hanem a család és az egyén vallásos életében meghatározó jelentőségűek is, amelyekhez érzelmileg kötődtek elsősorban (emlékezetes ajándék, védőszentek, segítő szentek stb.). Szenteltvíztartó és feszület minden római katolikus házban volt. Szentképeket többnyire bérmálásra és lakodalomkor ajándékoztak, de örököltek is, általában a lányok anyjuktól, továbbá vásároltak, döntő többségben búcsúk alkalmával (templombúcsúkor és a búcsújáró helyeken) a nagy számban megjelenő kegyszerárusoktól. Rendkívül kedvelt ábrázolás volt, amit még ma is helyenként látni, a galambokat etető gyermek Jézust Szűz Máriával megjelenítő, az idilli békét sugárzó, nagyméretű kép, amely többnyire az ágyak fölötti fő helyre került. A másik leggyakoribb ábrázolás pedig a földi családok mintaképéül szolgáló Szent Család képe volt. Ezeken kívül az 1930-as évek előtt sok helyen megtalálható volt Szűz Mária menybemenetele és megkoronázása valamint Szűz Mária sírja, továbbá a Skapulárés Mária képe.
