Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

A századfordulóra már a települések jelentős változását, bővülését jelzi a statisztika: Berhida 1137 lakossal és 2981 kat. hold határral rendelkezett, Peremarton 926 lakosára 3455 kat. hold határ jutott, míg Kiskovácsin 328 lakost írtak össze, határa 1192 kat. holdat tett ki.

4 Ez az arány szinte semmit sem változott az 1930-as évek végéig, a települések hivatalos egyesítéséig.

5 Ebben az időben az iparosodás hatására azonban átformálódott a nagy kiterjedésűvé vált község arculata és életmódja. Mind többen találtak kenyérkereseti lehetőséget a környékbeli városok üzemeiben, valamint a helybeli ipari robbanóanyaggyárban

6

, és végleg feladták vagy csak mellékfoglalkozásként űzték „atyáik örökét", a paraszti gazdálkodást. A második világháború utáni nagyméretű iparosítás, különösen Várpalota vonzása végképpen átalakította a település képét, manapság már szinte alig találni nyomát az egykori mezőgazdasági életformának, az eredeti településképnek. A több mint fél évszázada egyesült település tekintélyes kiterjedésű területének legjobban átépült, városias jelleget mutató része Peremarton területére esik, míg az egykori településkép emlékét leginkább Kiskovácsi őrizte meg. Építkezés A hagyományos építkezés nyersanyagának szempontjából ezt a területet Vajkai Aurél a „sárfalak vidéké"-nek nevezte, rámutatva a jellegzetesen alföldi építkezési gyakorlat elterjedtségére. Az 1930-as évek végén az általa végigjárt Balaton-parti és mezőföldi településekről azt állapította meg, hogy „a vidék jelenleg egyetlen építőanyaga a sár", noha régebben itt is fonyott falakat készítettek (a Bakony vidéki falvakhoz hasonlóan): egymástól fél öl távolságra karókat szúrtak le a földbe, majd vesszővel befonták, és kívül-belül szalmás sárral betapasztották. Később a fonást elhagyták és csak egyszerűen „lótiporta sárból rakták házaikat; manapság a módosabbak vályogtéglából, a szegényebbek töméssel építik hajlékukat"

7 A század eleji statisztikai felmérések is egyöntetűen a sárépítkezés dominanciájáról bizonykodnak mindhárom településen (1. táblázat).

8 Noha a statisztikai kimutatás nem tesz különbséget a sár- és vályogfal között, a helybeli adatok szerint a kőalapra épített házak túlnyomó többsége is ebben az időben tömésfalíal készült. Az 1941. évi népszámlálásnak - már az összevont településre vonatkozó adatai szerint Berhida 3831 főnyi lakosára 908 lakás jutott, amiből konyha nélküli egyszobás lakás 117, egyszobás konyhával 393, kétszobás konyhával 335, háromszobás 25, négyszobás 14, öt- és többszobás lakás 17 volt. Három esetben gazdasági helyiség, egy esetben konyha szolgált lakásul. A földes lakások száma 577. Felszereltség tekintetében vízvezetékkel 31, villanyvezetékkel 277, rádiókészülékkel 198, árnyékszékkel 46 ház rendelkezett.

9 Amint visszaemlékeznek, a vályogépítkezés az 1930-as években jött divatba, addig szinte a tömésfal volt az egyetlen alkalmazott építéstechnika a szegényebb sorú népesség körében. A tömésfal készítése meglehetősen egyszerű eljárást jelentett, miszerint a nedves földet deszkák közé sulykolták, nyeles bunkóval ütötték, tömörítették. A munkát helyi specialista, a falmester irányította, aki a sablonokat is készítette, hogy egyenes legyen a fal. Általában 2-3 ember értett ehhez a munkához, azokat hívták az építkezés vezetésére, a munkát rokonok, szomszédok kalákában végezték. Az ilyen falnak is készítettek kőalapozást, ami lényege-