Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

Hitélet, egyházias szokások Egy-egy közösség hitéletére máig jellemző, hogy két színtéren zajlik: a templomban és magánéletben, az otthon világában, továbbá két nagy, meghatározó alkalom ad számára keretet, a köznapok és az ünnepek. A vallást a faluközösség tagjai nem gondolati úton, hanem érzelmileg, külső tényezők által befolyásolva élték meg, magától értetődőnek tartva, hogy Isten életük minden területén jelenvaló.

124 Ez valójában azt jelentette, hogy a közösség minden tagja gyakorolta vallását, aminek elsősorban külső jelei voltak, kevés kegyességi megnyilvánulással. Tulajdonképpen a vallásgyakorlás egyet jelentett a templomba járással, a szentségekkel való éléssel és az egyház által szentesített erkölcsi szabályok betartásával és betartatásával. A reformátusok többsége számára az egyházi keretek között történő vallásgyakorlás, a templomhoz kötött vallásosság elegendőnek bizonyult. A lelkiségi mozgalmak nem érintették meg őket, elsősorban a kultúrprotestantizmus gyakorolt rájuk hatást. Ennek minden bizonnyal okai is feltárhatók, visszanyúlva a múlt századi teológiai racionalizmusig, amely hatását erősen éreztette századunk közepéig is. A lelkipásztor nélküli imaközösségeket szektásodásnak bélyegezték, a szekták melegágyának tartották, a többség elfordult az efféle kezdeményezésektől. Eletüket a kemény, kitartó munka töltötte ki, amelyben megállást csupán a hét vasárnapjai és az ünnepek jelentettek, vallásos tartalmukat pedig a templombeli szertartáson való részvétellel kapták meg. A katolikusok hitéletében a templomhoz kapcsolódó vallásgyakorlat mellett nagy szerepe volt a magánáhítatnak, valamint a vallásos közösségek keretei közötti hitéletnek, továbbá az egyházi esztendő napjaihoz fűződő vallásos tartalmú szokásoknak. Mindezek együttesen jelentették a vallásos életet, a vallás gyakorlását, s közülük számos esetben nem volt szükség a lelkipásztor jelenlétére, de ezek mégsem minősültek senki előtt sem a hivatalos egyháztól és tanításaitól való elszakadásnak, aminthogy nem is voltak azok. A római katolikusok és reformátusok hitelvei, vallásos szokásai különböztek egymástól, vallásos meggyőződésük, amely az Istenbe vetett hitre alapozódott, azonban nem. A reformátusok számára tehát a vallásgyakorlás első és legfontosabb színtere a templom volt. Az egyházhoz való tartozás elsődleges jele a templomba járás és a templom fenntartására, valamint a kegyszerek készíttetésére való adakozás, illetve kegyszerek adományozása volt. A templom felépítése, a templombelső kialakítása, a szószék, papi szék, úrasztala és a padok, valamint az orgona, továbbá a harangok elkészíttetése döntő mértékben a hívek adományaiból vált lehetségessé a múlt század első harmadában. Ezen áldozatkészség és adakozási kedv eredményeként őrizhet a gyülekezet míves munkával készített kegyszereket. 1747-ben ezüstkelyhet és tányért, óntányért, kannákat, valamint keresztelői edényeket írtak össze négy úrasztali kendővel és két abrosszal.

125-Az ezüstkehely minden bizonnyal Kenesey Péter 1622-ben adományozott késő gótikus kelyhével azonos. 1792-ben a négy abrosz mellett három színes selyemkendőt (kék-vörös, kék és zöld színű), továbbá öt fehér patyolatkendőt vettek számba, amelyek közül egy arany-, egy arany- és ezüst-, egy pedig arany- és selyemfonállal varrott.

126 Utóbbiak a mai napig féltett textíliái a gyülekezetnek.

127 Egy 1842-ben készült leltár újabb textíliákat is felsorolt a régiek mellett.

128 Két textíliát két lelkipásztorcsalád adományozott: az egyik kék selyem csipkés terítőt 1769-ben Nádudvari József lelkész, egy kék selyem aranyrojtos terítőt pedig 1830-ban a templomépíttető Nagy István felesége, Kecskeméthy Eszter.

129 Ismeretes még egy harmadik ajándékozó neve, Komáromi Éváé is a XVIII. századból. Mindezek külön adományok voltak, amelyekhez nem lehe-