Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

a vetőruhából kifogyva, pótolhassa azt. Az elvetett mag után a sorokat tüskeboronával húzatták meg, ez volt a magtakarás. Kökénytüskét használtak, amelyet két lánccal kötöttek a hámfához. Újkorában rendkívül nehéz volt, később már a legények ültek rá nehezéknek. Vigyázni kellett vele, nehogy feltúrja a földet. A tavasszal felszántott földbe a tavasziakat vetették. (Az ősziek alatt fogasolták, oldalazták a földet.) A szántást a gazda és legényfia végezték. Akinek fiai nem voltak, az lányai segítségével munkálta meg földjét. Egyikük az ekét fogta, irányította, másikuk pedig az állatokat vezette. Többnyire lovakkal szántottak, de akinek ökrei voltak, azokkal. A kis- és törpebirtokosoknál gyakori volt a szarvasmarhával történő szántás. Más számosállataik nem lévén, a marhákat igázták. Ahol szolgalegényt tartottak, ott ő végezte a szántást is. Az ekét a munka végeztével a vasból készült ösztökével (iszteke) tisztították le. Szántáshoz az I. világháborúig fagerendelyes ekét használtak, igázásra pedig ún. szilaj marhákat, azaz a szürke magyar marhát, amely nagy erejű, ellenálló jószág volt. Az 1920-as évektől tért hódított a vaseke, amely a korszerűsödő gazdálkodás egyik jele volt. A szántást követő fogasolás után oldalaztak, amelyhez általában a hosszú szekéroldalt használták. Ezt a tézslára kötötték, egy személy ráállt, egy pedig az állatot vezette. Ezután aratásig egyéb más szántóföldi munka nem lévén, a szőlőbeli munkák elvégzésére kerülhetett sor. Az aratást Péter-Pál vagy Sarlós Boldogasszony (június 30., július 2.) napja körül kezdték. Döntő többségben aratókat fogadtak, napszámosokat, akiknek a munkáért fizettek, valamint ebéddel látták el őket. Az aratónak általában a felesége vagy a lánva volt a marokszedője. Aratáskor a kaszára takarót erősítettek, hogy könnyebb legyen a gabona kévébe kötése. Ugyanis ilyenkor nem rendre vágtak, le a földre, hanem rávágtak. Azonban ily módon csak a búzát és a rozsot aratták. Az árpát, valamint a zabot, mivel rövidebb szárral rendelkeznek, rendre vágták. Az árpa kötözéséhez a megtöppedt sásból pödört kötelet használták sokan. A gabonát nagygereblyével (1,5 m-es!) húzták kepébe. Az árpából 13 kéve, a rozsból 17 kéve, búzából pedig 14 kéve adott ki egy keresztet (volt egy ún. sárkéve, erre borították fejével a gabonát), a keresztek pedig a kepét alkották. A tarlót általában felszántották aratás után, majd kerékrépát vetettek bele, s ez őszre meg is érett, novemberben kiszedhető volt. A felszántott tarlóba csalamádét is szoktak vetni, vagy kölest. Utóbbit zölden kaszálták le, kedvelt eledele volt az állatoknak. A másodvetésre különösen alkalmasak voltak a Balaton-parti földek. Ahol nem napszámban, hanem résziben történt az aratás, mint pl. a Király-Bertók gazdaságban, ott a munka befejeztével kimérték az aratórészt, ami gabonát jelentett es szalmát, mégpedig 13 százalékot. Az aratást követte a takarodás, azaz a gabona behordása a szérűre, ahol a cséples tortént. A tehetős gazdák saját szérűvel rendelkeztek, a kisbirtokosok viszont vagy a ko/s/érűre, vagy olyan valakiére takarodtak, aki ezt megengedte. Takarodásnál a gabona mennyiségétől függően több fogatra is szükség volt. Ilyenkor segítettek egymásnak a komák, a rokonok, amit azután valamennyien viszonoztak egymásnak. A cél az volt, hogy mielőbb kerüljön be a gabona a tarlóról. A szérűn vagy az udvaron is úgy kellett összerakni asztagba, hogy eső esetén a víz lecsorogjon róla. A cséplést megállapított rend szerint végezték, előre értesítve a gazdákat sorra kerülésük idejéről. A cséplést a század elején Újhelyi Sándor faszéntüzelésű cséplőgépével végezte. Az 1930-40-es években a Gazdakör két cséplőgépet is vásárolt. Nemcsak a tagoknak