Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

megtörték, kettéhajlították és az oldalukra tették vagy maguk elé előruhába, ahonnan kötözéshez 2-3 szálat húztak ki. Volt olyan gazdaság, ahol a megpuhított rozsszalmát egy 1 m magas, V alakú ágasfának a vájatába helyezték, átkötötték és leszúrták a szőlősorba. A kötözéshez szükséges 2-3 vagy 3-4 szálat innen húzták ki, ezt nevezték giccának. Ez a kötözőanyag azért volt jó, mert elkorhadt. A háború után azonban a raffia kiszorította. Kötözésnél mindig csak a levelek közötti szárrészt erősítették a karóhoz, 2. ábra. Szőlőhordók az 1920-as években nehogy „megfulladjon" a nö- (Reprodukció: Róka Lajos) vény. A leveleket szabadon kellett hagyni. A giccát soha nem kötötték meg, hanem összecsavarták és a szár alá tűrték. A rozsszalma nemcsak a leghosszabb, hanem a leghajlékonyabb kötözőanyag is volt. A szőlőt a kártevők ellen megfelelő időben végzett permetezéssel óvták. A permetezéshez nagy mennyiségű vízre volt szükség, amit a községi kutakból, a Sédből vagy a Balatonból nyertek az erre a célra szolgáló hordóba vagy vizeslajtba. Utóbbiból egy speciális példányt készíttetett pl. Tolnay István kiváló gazda, akinek nemcsak Füreden, hanem Csopakon is volt szőleje, amelynek munkálatait ugyancsak időben el kellett végeznie. O is, mint más nagyobb szőlőbirtokkal rendelkező gazdák, valamint középbirtokosok, a szőlőművelés egyes munkafázisainak elvégeztetését fizetett napszámosokra bízták: így a kötözést, kapálást, permetezést, tetejezést és a szüretet. Utóbbinál a gazda és családja tagjai is részt vettek a munkában. A kisbirtokosok, törpebirtokosok valamennyi szőlőbeli munkát a család munkaerejére támaszkodva végeztek el. Egy nyáron 3-4 alkalommal permetezték a szőlőt, háti permetezőből, előre bekevert rézgáliccal. A permetezést követte a kapálás. A füredi szőlőkben erre a célra a hegyes sümegi kapát használták, amelynek súlya 2,5 kg-nyi volt. Általában azonban a súly a kapa méretéhez igazodott, így kisebb-nagyobb eltérések figyelhetők meg nagyságukban és súlyukban. E kapákat rövid nyéllel látták el, azt tartva, hogy „a szőlő a hajtott embert szereti". Meghajolva, figyelmesen tudtak csak dolgozni velük. A szőlőt célszerű volt minden nagyobb eső után megkapálni, hogy megakadályozzák a nedvesség elpárolgását, meglazítsák a földet. Füreden a szőlők gyomtalanítását kizárólag kapával végezték. A vessző növekedésével újra kötözni kellett a szőlőt, majd kapálni, permetezni július, augusztus hónapokban. Amikor a megnőtt szőlővessző elérte a karót, letetejezték, azaz tetővágást végeztek. Ezt mindig szárazabb időre hagyták. A levágott vesszőrészeket hazavive, a disznókkal etették meg. A kapáláskor kiszedett tyúkhúrt pedig a napszámosok iszalaggal összekötve, a kapanyélre erősítve hazavitték és a malacoknak adták zöldtakarmányként. Szüretig azután már csak az érés alá való kapálás volt hátra, ilyenkor bakhátra húzták a földet, s utána már nem lehetett bemenni a szőlőbe, nehogy a bakhát megsérüljön. Ilyenkor érett legjobban a gyümölcs a visszaverődő napfényben, melegben.