Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

Legjelentősebb állat volt mindkét időszakban a szarvasmarha, amelyet nemcsak tejéért tartottak, hanem igavonásra is használták a kisgazdaságokban, még a II. világháború után is. A múlt századihoz képest jelentősen csökkent a számuk, ugyanez mondható el a sertésállományról is. Mindezekkel szemben növekedett a lovak száma, ha nem is olyan látványosan, mint amilyen mértékben a marha és a sertés csökkent. Az I. világháború végéig igavonásra szürke magyar fajtát, azaz „szilajokat" is tartottak. Bizonyíték rá a Bertók családnál (Király Pálék) megőrzött, ezt ábrázoló fénykép, valamint a családi hagyomány. A szamarak, a kecskék és a méhkasok száma elenyésző volt. Xagv jelentőségűnek mondható a baromfi, bár szám szerinti meghatározása csak becsült adat. A Balaton mindkét partjának állatállományát megvizsgálva elmondható, hogy általánosságban mind arányaiban, mind összetételét tekintve a füredi megegyezik vele. Kiugró különbségek nem ismeretesek. Egyedül a juhtartást tekintve beszélhetünk kiemelkedő községekről, amelyekben a juhállomány számban magasan felülmúlta az átlagos Balaton melléki létszámot, a 200-400 db-ot. A magas szám 1000 fölötti értéket jelentett, 5000-ig, amit az 50 faluból 12 mondhatott magáénak. Lóállományával Füred a közepesnél magasabb kategóriájú települések csoportjába tartozott. Az északi oldal 35 falujából csupáncsak hat előzte meg. A déli oldalon viszont a lóállomány nagyobb volt az északinál.

24 Ezek az arányok a későbbiekben sem változtak sokat. Figyelmet érdemlő az a kizárólag recens anyagból származó adat, hogy Füreden juhtartó gazda mindössze egyetlen volt, Barcza József, aki maga is juhász lévén, juhállományával gazdálkodott. A község bel- és külterületén léteztek közös használatú helyek: így a két, majd három szérű, amelynek használatáért fizetni kellett, továbbá a közös kutak, források, amelyekből a háztartások vízszükségletét biztosították, de ide jártak mosni és állatokat itatni is. Saját kútja csak néhány gazdacsaládnak volt, más a négy közkútra és a Siskeforráshoz járt vízért, állatot itatni, ruhát öblíteni. A gazdálkodás tervszerű, szigorú rendben végzett kitartó, rendszeres munkát követelt meg. A gazdaságok csak úgy működtek, ha célszerűen szervezettek voltak, megtervezett, az évszakok által meghatározott munkával és munkarenddel. Ebben a termelőtevékenységben a családra mint termelő egységre nemenként és életkoronként meghatározott tevékenység hárult, amely gyermekkortól öregkorig kitöltötte az égvén életét. A munkafolyamatok a családtagok munkájára épültek és kiegészítették egymást. Férfimunkák A gazdaság meghatározója a szőlőművelés és boraszat volt. A hozzá kapcsolódó munkák egész esztendőben elfoglaltságot adtak a szőlőbirtokosoknak. A szőlőbeli munkáknak minden más alárendeltetett. Kora tavasszal, márciusban indult a szőlővel kapcsolatos tevékenység, a nyitogatással. Hagyományos szőlőnél a pirkáláshoz ún. likvágó kapát használtak, vagy ún. beszántó ekével kiszántották a szőlőt, kinyitották. Ezután következett a metszés, amelyhez a filoxéravész után már csak metszőollót használtak, a metszőkések teljesen eltűntek a használatból. A szőlő kímélése céljából, hogy minél hosszabb életű legyen, nem metszhették három szemre, öregre, hanem csak kettőre, így nem állt fenn a kizsigerelés veszélye. A metszéssel összegyűlt venyigét a nők és gyermekek összeszedték, összekötözték, szekérrel hazahordták. Kiszárítva kitűnő gyújtós lett belőle. Ahol túl sok venyige volt, ott a pékeknek eladták, akik szívesen megvásárolták kemencébe való alágyújtás-