Alsóörs története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 11. (Veszprém, 1996)
I. Régészeti korok
Római kor K. Palágyi Sylvia A francia felvilágosodás filozófus írója, Montesquieu (1689-1755) a XVIII. századból visszatekintve így jellemezte a rómaiakat: „A rómaiak nemcsak hadtudományukkal, hanem óvatosságukkal, bölcsességükkel, állhatatosságukkal, dicsőségvágyukkal és hazaszeretetükkel is a többi nép fölé kerekedtek. A császárkorban ezeket a tulajdonságaikat mind elveszítették, megmaradt viszont hadtudományuk, amelynek segítségével - uralkodóik gyengesége és zsarnoksága ellenére is - megőrizték, amit addig szereztek, de amikor a hanyatlás magát a hadsereget is elérte, a rómaiak a többi nép martalékává váltak." 1 A római katonák Augustus császár uralkodásától (Kr. e. 27-Kr. u. 14.) kezdve délről észak felé nyomulva fokozatosan hódították meg a Dunántúlnál nagyobb, Ausztria keleti sávját (Bécset is beleértve), a Dráva-Száva közét is magába foglaló, egykor Pannoniának nevezett tartományt. A katonaságot civil lakosság követte. Az Adriai-tengert a Keleti-tengerrel összekötő, Emonán (Ljubljana), Poetovion (Ptuj), Sallán (Zalalövő), Savarián (Szombathely), Scarbantián (Sopron), Carnuntumon (Deutsch-Altenburg) áthaladó Borostyánkő-úton érkező kereskedők korán megtelepedtek a Balaton-felvidéken azok mellett az utak mellett, amelyeket a korai, importból származó leletanyag előkerülése, pl. a Balaton északi partján, feltételez. (1. kép) Az itáliai áru a Borostyánkő-útból kiinduló diagonális úton jutott el Aquincumba, abba a városba, amelyet Hadrianus császár alatt (Kr. u. 117-138.) emeltek először városi rangra. A katonaság a Balaton-felvidéken alig hagyott nyomokat. Bronzba vésett katonai elbocsátó diplomákról is inkább a Balatontól északra fekvő Sikátorról, Osküről és Tótvázsonyból tudósítanak/ A hadseregből elbocsátott katonáknak módjukban állt a Balaton-felvidéken is birtokokat szerezniük, amelyeken berendezhették önellátásra épülő gazdaságaikat. A földbirtok központját többnyire fallal vették körül. A körítőfalak - amelyek az ókori szerzők szerint különféle anyagból 4 , kőből, fából, sövényből készültek - nem elsősorban védelmi célokra szolgáltak. Sokkal inkább feladatuk volt az állatok elkóborlásának megakadályozása, a birtok határainak jelzése. A villagazdaságok centrumában (modernebb szóhasználattal: a majorságban) jól elkülönültek a lakó és a gazdasági funkciók 5 , gyakran falakkal választották el azokat egymástól. Valószínűleg a Tapolca-Veszprémi-törésvonalban haladó egykori római főútvonalról kisebb utakon lehetett ezeket a Balatonfelvidéki gazdaságokat megközelíteni. A dűlőnevek, a „Római út" elnevezések is ezeknek az összekötő „másod- vagy sokadrendű" utaknak az emlékét őrzik,
