Mayer László (szerk.): Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2015/2 (Szombathely, 2015)
Könyvespolc - Vass Péter: Gál József: Gerlits Sándor, a dualizmuskori Vasvármegye szociális ügyeinek mindenese
Sikeres vezető, az ellenőrzések során dicsérték munkáját. Az intézmény jobb kihasználása érdekében kollégiumot biztosított a Szombathelyen tanuló vidéki diákok számára. Az 1. világháború az árvaház életét is nagymértékben átalakította. A hadiárvák száma gyorsan növekedett, az épület egy részét hadikórházzá alakították. A háborút követően állandósult a magasabb létszám, amely az idővel egyre nőtt, s az 1930-as évek elejére elérte a 180 főt. Gál József az intézmény történetének ismertetése során kitekint a gyermekvédelem rendszerének és helyzetének országos alakulására is, amely segítséget nyújt a történtek alaposabb megértéséhez. A következő rész a Tuberkulózis Ellen Védekező Vasvármegyei Egyesületről szól. A „fehér halál” a 19-20. század fordulóján szedte a legtöbb áldozatát. A betegség okát a betegek zsúfolt és egészségtelen elhelyezésében, a nem megfelelő táplálkozásban, a személyi higiénia hiányában keresték. A fertőzés nem ismeri a határokat, a társadalom felsőbb rétegeiben élőket sem kímélte. Az egyesület 1903. március 1-jén alakult meg. Alapítói célul tűzték ki a tuberkulózis terjedésének megakadályozását, a kialakulás megelőzését, és a már megbetegedettek segítését, gondozását. A cél később tovább bővült az alkohol és nemi betegek segítésével is. Gerlits, aki az árvák révén napi kapcsolatba került a betegséggel, aktív szerepet vállalt az egyesület működésében. Titkára, majd haláláig igazgató-titkára volt. Az egyesület fő tevékenységének a szervezést határozták meg. A társadalom minden rétegét meg kívánták nyerni a TBC elleni küzdelem sikerének. Előadásokat szerveztek, falragaszokon, gyufacímkéken adtak tanácsokat a megelőzésre. A kezdeti 2000-es taglétszám később ugyan a hatodára fogyott, de így is sikerült két intézményt megalapítani: a tüdőgondozót és az erdei iskolát. A következő fejezetben a gyakorlati munkát segítő, 1906-ban megalapított dispensaire (tüdőgondozó) létrehozását, működését taglalja. Az intézmény a város munkás kerületében, a napi fő munkaidőn túl működött, és a betegség kezdeti stádiumában lévőkre fordították a legnagyobb figyelmet. A két orvos mellett nagy feladat hárult a „vöröskeresztes nénére” (ápolónőre), aki a mai védőnőkhöz hasonló munkát végzett. A szombathelyi tüdőgondozót követte a sárvári, a körmendi, a vasvári, és a celldömölki intézmény megalakítása. Munkájuknak köszönhetően a 20. század derekára sikerült visszaszorítani a halálos kórt. Gerlits kiváló szervező munkáját dicséri az 1906-ban megalapított Dunántúli Tuberkulózis Ellen Védekező Szövetséget. A könyv ötödik része ennek a szövetségnek a megalakulását és működését ismerteti. Elnöke, elnöknője az arisztokrácia köréből, másodelnökei a főispánok közül kerültek ki. Titkára Gerlits Sándor lett. A Szövetség kezdeményezte a TBC elleni küzdelemben a jogszabályi háttér támogatását. Propagandát folytattak a köpködés ellen és a köpőcsészék elhelyezése érdekében is. A vármegyékben sorra jöttek létre a TBC ellen védekező egyesületek, és kezdték meg munkájukat a gondozó intézetek. Kezdeményezték az országos egyesület létrehozását, amely 3 év múlva meg is alakult. Gerlits - az erdei iskolák ismertté tétele érdekében - javaslatot tett arra, hogy 86
