Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2014/1 (Szombathely, 2014)
Könyvespolc - Pál Ferenc: Józsa Rita - Zágorhidi Czigány Balázs: Olaszfa. Egy falu a hegyháti erdők mélyén
Mintha egy egészen új könyvet vennénk a kezünkbe mikor a könyv második részéhez, a Józsa Rita által írt „Olaszfa legújabb története és hagyományai” című fejezetekhez érünk. Józsa Rita nem a tudós történész, hanem a faluját szerető, abban élő, a falu lelkivilágát átérző lokálpatrióta szemével mutatja be az általa gyűjtött anyagot. Mint egy útikönyv, sorra veszi a falu utcáit, bemutatva az ott lévő műtárgyak, szobrok, épületek, emberek történetét. Amennyiben az adott utcában volt a székhelye egy adott civil szervezetnek (például tűzoltó egyesület) akkor az is ott került tárgyalásra. Ezt követően a könyv — ha szabad ezt mondani - követi a helytörténeti munkák sémáit: a népességi adatok, (ez Barabás Ivánná Gaál Anna munkája), a két világháború eseményeinek, a gazdálkodás, népszokások, vallási élet, a Szent Miklós-templom, valamint a neves olaszfaiak bemutatása során Józsa Rita nem csak száraz a levéltári adatok bemutatására hagyatkozik, de jól használta fel a plébánia história domusából, a helyiek szóbeli közléséből, illetve az ottlakók ált írt egyéb kéziratokból származó adatokat. Tette ezt olyan érzelem gazdagon, hogy egyes részek még a szaktörténész szemével olvasó kívülállót is meghathatnak, mint ahogy meghatódtam gyakorta jómagam is... Különösen jól sikerült a hitéletet bemutató fejezet. Tudni kell, hogy Olaszfa 1945-ben szakadt el egyházigazgatásilag Oszkótól, s vált önálló lelkészséggé. A faluban máig nagy tiszteletnek örvendő Litván Sándor volt az, akire hárult a feladat, hogy a háború utáni nehéz körülmények között a plébániai életet megindítsa, az új plébániát felépítse, valamint az 1950-es évek vallásüldözése közepette a híveket megtartsa. Az „Olaszfa. Egy falu a hegyháti erdők mélyén” egy jól megírt helytörténeti munka. Hiányaként felróható a szerkesztőknek, hogy nem sikerült egységesíteni a két szerző jegyzeteit. (Zágorhidi Czigány Balázs végjegyzetet, míg Józsa Rita lábjegyzetet használt.) Sajnálatos, hogy a szerzők túlságosan nagyvonalúan támaszkodtak az Olaszfáról már megjelent kéziratokra. A legnagyobb hiányosságokkal éppen hogy Őrt János „Olaszfa vázlatos története az új és legújabb korban” című munkája rendelkezik. Nagy gond, hogy az O tanulmányában nem találunk hivatkozásokat. Ráadásul - mint ahogy a fejezet címe is konkrétan utal rá — rendkívül vázlatosan dolgozta fel a falu csaknem négy évszázadának történetét. Valószínűnek tartom, hogy Olaszfa középkorához hasonlóan újkori története is adatgazdag lehet, hisz legalább egyik birtokosa a Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan egészen az államosításig működött, iratanyaga pedig kutatható. Kár, hogy ezek bemutatása a kötetben nem történt meg. Ezen hiányosságai ellenére a kötet nem csak a Olaszfa számára lehet jelentős, de egyes fejezetei a megyekutatás szempontjából is komoly mérföldkövet jelentenek. PÁL FERENC 72
