Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2012/2 (Szombathely, 2012)
ADATTÁR - Feiszt György: 1848 utóélete. – Tábomokportrék a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban
»Szomorú feladat jutott nekem tisztelt ünneplő gyülekezet, amikor 1849. október hatodikának félévszázados emlékére e díszes közönség elé álltam, hogy tolmácsa legyek annak a fájdalomnak, mit minden igaz magyar szív érez e napon. Nem a súlyos veszteség fáj ma nekünk. Fél évszázad nagyon is elég idő arra, hogy rettenthetetlen bajnokok a sír csendes lakóivá váljanak, de a körülmény, mellyel bakó kezébe adták azokat, kiken véres csatákban diadalt ülni nem tudtak. A mai kor gyermeke tűnődve kérdi: mi vétkük lehetett, hogy a gyalázat fáján kellett lakolniuk? Alert hazánkat annyi szent eskü által biztosított alkotmányos szabadságért eltiporni nem hagyták, megcsorbítani nem engedték. Alert mikor a hazaszeretet fegyvert adott az alig serdült ifjú kezébe is, ők állak az évezredes jogaiért küzdő nemzet élére, hogy a magyar névnek becsületet, fegyvereinek diadalt szerezzenek. A jog felett tort ült az erőszak, s szabad hazáért küzdő honvédeink kezéből kiesett a fegyver. Csak a férfiú, kinek kebelét nagy eszmék hevítik, képes méltányolni a nagyot ellenfelében is, parancsszóra küzdő törpe lelkek vásárra viszik az erényt, vagy szörnyű kedvteléssel küldik vérpadra azokat, akiknek fegyverei elől annyiszor kellett meghátrálniuk. így veszett el Aradon tizenhárom és annyi jeles egyebütt. Ekként lett Arad a hazaszeretet kálváriája. Alilliók szeme ázott a könnytől s csak titkos kezek szórhattak vértanúink sírjára virágot. Evek múltak évek után s az égető fájdalomnak némán kellett maradnia. Egy-egy ellesett sóhaj, egy titkos kézszorítás árulója lehetett, s hosszú időre foszthatta meg apától a családot. A börtönök teltek, de október 6-át csak inkább mint előbb, imáiba szőtte a magyar. A nagy elődök dicső példájából erőt nyert a küzdelemre, s kitartó buzgalma széttörte a zárt, mely elválasztotta a szabadság mártírjaitól. Otven hosszú esztendő választ el bennünket a szomorú emlékező naptól és ma, e fájdalmas emlékek hatása alatt, sok ezren öltenek gyászt, s gyújtják meg a nagyok legnagyobbjai előtt a kegyelet szövétnekét. Imádkozókkal telnek meg a Isten házai a Kárpátok alján egészen a Dunáig fekete gyászt lenget az őszi szél. íme gyászos ünnepélyre jöttünk mi is, a fájdalom közös érzete összehozza azokat kik a mindennapi életben hideg közönnyel, vagy néma részvétlenséggel haladnak egymás mellett. Ez. mert miként a falevelet magasabbra vitte másoknál a szél, amaz ki tudja nem azért e, mert őt is, miként a föld férgét, egykét pettyel gazdagabbá tette a gondviselés. A koporsónál elhallgat az önzés, a fájdalom könnyei lemossák gyarlóságainkat. Nincs közöttünk válaszfal, a közös hazának vagyunk különböző erőkkel, de azonos célokért küzdő, s nagy elődök magasztos példáin hevülő gyermekei. Itt vagyunk mindnyájan, szegényebbek annyi jelessel, de gazdagabban azzal a szomorú tapasztalattal, hogy a hazafi érdemek nem mindig a mellen nyerik jutalmakat, néha a Golgotán. De a Golgotának útja nemcsak a halálhoz vezet, ott nyílik a feltámadás kapuja is! Azért a mai általános gyász közepette én nem gyászolok. A megindulás egy másik faja vesz rajtam erőt, de érzem, hogy ennek forrása nem hazafias fájdalom, hanem a lelkes öröm. 52
