Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2008/4 (Szombathely, 2008)

Melega Miklós: A 120 éve megnyitott szombathely–pinkafői vasútvonal kiépítéséne története, 1881–1888. 2. rész

félelmüknek is hangot adtak, hogy a vasút el fogja terelni a személy- és áruforgalmat Pinkafő irányába, az aggodalmak megalapozatlannak bizonyultak. Az új vicinális növelte a megyeszékhely kereskedelmi forgalmát és megerősítette vasúti csomóponti szel epét. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a vasút létrejöttének legfőbb haszonélvezője Pinkafő, és a vármegye északnyugati részén fekvő többi, vasúti forgalomtól korábban elzárt település volt. Az osztrák történészelmek azonban fenntartásaik vannak e megállapítással kapcsolatban. Álláspontjuk szerint Pinkafő számára a Szombathely felé létesült vasúti összeköttetés negatív hatásokkal járt, mert a vicinális a magyar nacionalista befolyás eszközeként, illetve a retrograd irányú „keleti orientáció” felerősítőjeként funkcionált. A valóságban a vasútvonal létesítése mögött nem magyarosító politikai törekvések, hanem valós gazdasági és közlekedési szükségszerűségek húzódtak meg. Miután 1884-ben a Bécs-Bécsújhely (ma: Wienerneustadt, Ausztriaj-Scháffem-IIochart-Pinkafő- Maribor vasút terve a bécsi kormányzattól nem kapott támogatást, a Felsőőri járás települései számára a Szombathely-Pinkafői PIÉV kínálta az egyedüli reális lehetőséget arra, hogy perifériális helyzetükből kiteljenek, és az országos közlekedési hálózatba integrálódjanak. A vasutat nem a magyar államhatalom, hanem egy üzleti szempontokat szem előtt tartó magántársaság építette ki, a piaci igényelmek megfelelően, a környék lakosságának összefogásával. Az 1880-as években a térség települései számára a vasúti összeköttetés megteremtése volt az elsődleges cél, az orientációs irányokat gazdasági törvényszerűségek, és az évszázados történelmi kapcsolatok határozták meg, nem pedig politikai szándékok és égtájak jelölték ki. Pinkafő és a többi érintett település az 1880-as években - Magyarország és Vas vármegye integráns részeként — Szombathely vonzáskörzetéhez tartozott, és természetszerűleg a megyeszékhely felé gravitált. A mai geopolitikai aktualitásokat a 19. század végére visszavetíteni, és ezt a jelenséget „keleti orientációnak” minősíteni súlyos történelmi tévedés, mi több, rosszakaratú csúsztatás. Nem nehéz felfedezni mögötte az osztrák történészelmek Burgenlanddal kapcsolatos legitimációs kényszerét. A teória propagálói azt a látszatot akaiják kelteni, mintha Pinkafő németajkú lakosságában már a 19. században is élt volna egyfajta ösztönös Ausztria felé irányuló integrációs törekvés, amelynek gyümölcse aztán a trianoni békediktátum nyomán érett be, Burgenland létrejöttével. Ez a felfogás a szombathely-pinkafői vasútvonal vonatkozásában más ponton is tetten érhető. Ausztriában máig él az a tévhit, miszerint a magyar kormányzat nemzetiség- illetve közlekedéspolitikai okok miatt megakadályozta, hogy Pinkafőtől — az akkori államhatáron át - az ausztriai Aspangig vasúti összeköttetés létesüljön. A valóságban ennek éppen az ellenkezője igaz, ugyanis eredetileg a magyar kormány kezdeményezte ezt a teivet, ami végül az osztrák partnerek ellenállása miatt hiúsult meg. Magyar részről 1889 augusztusában vetették fel annak lehetőségét, hogy a szombathely—pinkafői vasutat össze lehetne kötni az Bécs-Aspang vonallal, vagy Friedbergnél az Osztrák Állam vasúttal. Á kormányzat ennek megvalósításához államsegély folyósítását is kilátásba helyezte. Szombathelyen és Vas vármegyében lelkesedéssel fogadták a hírt, hogy Bécs irányába újabb vasúti összeköttetés létesülhet, és a sajtó is folyamatosan tudósított a tárgyalások eredményeiről. Az osztrák kormányzat azonban túl korainak ítélte a magyar kezdem é15