Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2008/3 (Szombathely, 2008)

ADATTÁR - Kasztolánczy Tibor: Szombathelyi repülőtér, 1944. augusztus 8. 0 óra 46 perc 2. rész

majd a régi kőszegi útra, s azon addig haladtam, amíg el nem értem a repülőtéri bekötőutat. Annak végén őrbódé állt, az őr édesapámmal beszélgetett. Elmondtam, hogy a kőszegi út elején sok lerongyolódott szovjet hadifoglyot láttam - az árokparton pihentek. Édesapámmal elindultunk a műhely felé, észrevettem, hogy bizonyos épületeket a németek addigra már birtokba vettek, s hogy új barakkokat is felhúztak.

A műhelyben végiglátogattuk az összes helyiséget, édesapám munkatársai barátságosan fogadtak, legtöbbjüket a városból már ismertem. A hangárban éppen egy Bückert javítottak, mindjárt bele is ültettek. A telep végén egy új raktárban Liberátorból számlázó felfújt, sárga mentőcsónakot láttam, mellette eg}7 kékszínű, golyólyuggatta, alumínium evezőpár hevert. Gondoltam, elkérjük, de édesapám nevetve felvilágosított, hogy ez itt nem divat. Az „A”-rep- téren ekkor már kevés gép állomásozott, a REGVT gépeit is elköltöztették, a németek inkább a „B”-kifutót használták. A távolban a hangárok elmosódottan lebegtek a fonó levegőben. Később mégis leszállt elénk egy Messerschmitt vadász, odamentünk, édesapám feltett a szárnyra, majd maga is fellépett, engem pedig beültetett a kabinba. Rendkívüli élmény volt. Fél háromkor lejárt a munkaidő, elindultunk hazafelé; a repülőtér bejáratától mintegy 300 méterre két német légvédelmi gépágyút láttunk beásva, csöveik dél felé néztek. Hazafelé meglátogattuk a lakásán Wagner Józsefet, aki betegen feküdt, s édesapámnak jó barátja volt. Eg}7 3 literes demizsonban bort vittünk neki ajándékba, s mielőbbi gyógyulást kívántunk. Otthon aztán lelkesen mindent elmeséltem édesanyámnak. Szüleim boldogok voltak, hogy ily örömöt szereztek nekem.

Június közepén ismét kilátogathattam, de akkorra már a műhely személyzetének nagy része Bükön dolgozott, s még kevesebb repülőt láttam. Délidőben átsétáltunk a kantinba ennivalót vásárolni, ott több napszemüveges német pilóta tartózkodott. Nem tudtam mire vélni a napszemüvegeket, de édesapám felvilágosított, hogy ezek éjszakai vadászpilóták, s így védik a szemüket az erős fénytől. A németekétől némileg eltérő egyenruhát viselő katonák is ki-bejártak, a németek oldalán harcoló ukrán vlaszovisták csak földi kisegítő munkát végeztek.

A következő hónapokban a légitevékenység annyira felerősödött, hogy gondolni sem lehetett arra, hogy eg}7 ilyen veszélyes helyet felkeressek, különösen az után, hogy július 26-án és augusztus 8-án a repülőteret komoly bombázás érte, majd több kisebb támadás után október 20-án és november 22-én ez megismétlődött.

Közben, szeptember 11-én, megkezdődött a tanév a premontrei gimnáziumban, de nem sokat jártunk iskolába, mert október 15. után az iskolát hadikórház céljára lefoglalták. December elején valamelyest csökkent a berepülések száma, ezért 10-e körül édesapám ismét elvitt magával. Akkor már a műhely egész személyzete Bükön dolgozott, Szombathelyen csak két-három ember maradt, ők innen segítették a gépalkatrészek és egyéb raktári anyagok elszállítását. Mivel a műhely környékét akkorra már jól ismertem, édesapám hagyta, hogy magam nézelődjem, lelkemre kötve, hogy messze ne csavarogjak el, s hogy robbanóanyaghoz ne nyúljak. Kedvenc tartózkodási helyemmé vált a műhelyraktár mögötti rész, ahol tanulmányozás céljából a környéken lezuhant,

72