Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2008/3 (Szombathely, 2008)

ADATTÁR - Kasztolánczy Tibor: Szombathelyi repülőtér, 1944. augusztus 8. 0 óra 46 perc 2. rész

Édesapám (21. kép) 1905-ben született, a négy polgári elvégzése titán a Vasvármegyei Elektromos Művek Részvénytársaságnál lett tanonc, majd segéd. Munkahelyén a szombathelyi villamosok egyenáramú moteljainak, valamint más egyen- és váltakozó áramú motorok javítását végezte. 1936-ban állást változtatott, és a repülőtéren a villanyszerelő csoport vezetője lett. Nem járt rosszul, mert azonnal kétszeres órabért, valamint repülési pótdíjat kapott. Csak a 2. világháború alatt derült ki, hogy mivel a munkahelye hadiüzemnek minősül, nem kell bevonulnia, ami akkor a legnagyobb szerencsének bizonyult. A bökkenő csak az volt, hogy a házunktól mintegy 7 kilométerre lévő munkahelyére - akármilyen is volt az időjárás - pontosan reggel 6 órára ki kellett érnie. Az út megtétele még jó idő esetén sem nevezhető puszta testgyakorlásnak, a nehézségek a rossz idő beálltával kezdődtek. Ilyenkor édesapám már reggel 4 órakor felkelt, felmérte a várható útviszonyokat, és ennek megfelelően indult el kerékpárral vagy gyalog. Nagy hó esetén munkatársaival a vasútállomáson találkoztak. Ha járt a kőszegi vonat, akkor azzal utaztak a repülőtéri megállóig, de többször előfordult, hogy végig gyalog mentek hófúvásban, nagy hóban, s csak dél felé érkeztek ki - de mindenképpen meg kellett jelenniük.

1941-től kezdve nagyapám (22. kép) is repülőtéri alkalmazott lett, ő 1876- ban született, tehát 70 felé közeledve is minden nap megtette azt az utat, amit a többiek. 1942-ben a Söptei úti kapunál megállították az őrök, mert látták, hogy az egész arca fehér: el van fagyva. Addig dörzsölték hóval, amíg a fagyott rész életre nem kelt. Ezután készített édesanyám apámnak és nagyapámnak olyan álarcot, amilyet téli időszakban a katonák is viselnek. Csak 1943-1944 telén engedélyezték a civil alkalmazottaknak, hogy ők is azon a ponyvás teherautón utazhassanak, amelyik a katonai részleget szállította. Visszafelé néhányszor nekem is megengedték, hogy a Király utca végén, ahol egykor az országzászló állt, felszálljak és a Fő térig velük tarthassak.

Mindezen nehézségek ellenére az alkalmazottak szerették a főnökeiket és a munkahelyüket. Bár katonai fegyelem alá tartoztak, a légkör a lehető legbarátibb volt. Ezt a katonaságnál megszokott viselkedéssel merőben ellentétes szellemet a múhelyparancsnok, Csíki Lajos mérnök-őrnagy (23. kép) valósította meg, aki mint ifjú repülőmérnök már 1926-ban a Székesfehérvári Központi Repülőgép-javító Üzem tervezőrészlegénél a régebbi gépek korszerűsítésében nagy tapasztalatot szerzett. A polgári beosztottakat ut azta, ők pedig őt főmérnök úrnak szólították. A fegyelmet, a rendet és a műhely javainak megbecsülését megkövetelte.

Égjük nap munkakezdéskor felsorakoztatta az alkalmazottakat a kerékpárállvány előtt, és ezt mondta: „Uraim, akinek a kerékpárjára rámutatok, az lépjen ki!" Miután az ápolatlan, sáros gépek tulajdonosait megtalálta, így szólt: „Kérem, ha valakinek a biciklijét legközelebb ilyen állapotban találom, az veheti a munkakönyvét, mert aki csak így törődik a saját tulajdonával, az hogy' bánna máshogyan az államéval."

62