Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2008/2 (Szombathely, 2008)
ADATTÁR - Pivár Tomšić Ella: Adalékok a szlovéniai reformátusok vallási szokásaihoz
szervezték a vendéglelkész szállását, kosztolását, szállítását. A múlt század 50-es éveiben a presbiterek várták a Vajdaságból és Szlavóniából érkező missziósokat a lendvai vagy muraszombati vasútállomáson, s legtöbbször gyalog, szinte titokban indultak a mintegy 30 kilométerre lévő Szentlászlóra. Az elődöktől hallottak - és a gyülekezetek levéltáraiban ránk maradt iratok - alapján az elmúlt századokban a veleméri, szentgyörgyvölgyi és kercai anyaegyházak vezetésében is fontos szerep illette meg az akkor még népes református falvak presbitereit. A vallási élet megszervezésén kívül rájuk hárult az akkor még tehetős egyházi vagyon kezelése, a lelkésznek járó illetékek begyűjtése is. A megkülönböztető, szigorú kálomista, példaerejű erkölcsösség, amely felett a történelem során éberen őrködtek a presbiterek és meghatározta Kálvin János követőinek magatartását, az utóbbi évszázadban sokban romlott. A presbiterek a múltban gyakran és teljes joggal, tekintélyük erejével intették a tivomvázókat, templomkerülőket, nagy ünnepeket semmibe vevőket, mondván: „Ne hagyd el magad annyim, testvér! Te a mi egyházunkból való vagy/”10 Az erkölcs és igazság megőrzésében példaadóan élen jártak, és ha egyik vagy másik presbiter méltatlanná vált a tisztség betöltésére, mert maga, gyermeke főbenjáró bűnt követett el, botrányosan viselkedett, nagy kárt okozott, kizárták, kiközösítették maguk közül. A legnagyobb közösségben, Szentlászlón, 2007-től nehézségek adódtak a presbitérium megválasztásánál, és mivel ezt a tisztséget senki sem akarta vállalni, olyan megoldásra jutottak, hogy 6 hónapig két személy, a gondnok és a helyettese áll az egyház élén, majd a gondnok és helyettes cserélnek, aztán fél év titán újabb két személyt választanak ki erre a posztra. A VALLÁSOSSÁG, TEMPLOMBA JÁRÁS Helyi szállóige, hogy „pontosan érkezik, mint Kocán Gizella a templomba", esetünkben túlmutat a nyelvi hagyatékon, tanúbizonyíték az elődök kötődéséről a valláshoz, egyházhoz. Mint minden szólásnak, ennek is hiteles fabulája van. Szinte lelki szemeink elé lép a kezében zsoltároskönyvet szorongató, feketébe öltözött öregasszony, miként a felsővégről szaporán érkezik templomi istentiszteletre. A szállóige valós alapja, hogy az 1930-as évektől Szent- lászlón élő Kocán Gizella olyan pontosan és rendszeresen járt a templomba, hogy hozzá igazították a szertartások kezdetét. Az ajtóban várták, s amint feltűnt az utca végén, a lelkész rá sem nézett az órára, csak szólt a kántornak: „Pontos az idő, itt a Gizi, már lehet beharangozni.1,11 Azóta 7 évtizeddel öregedett a falu híre, Kocáimé és a többi kútfő odalent a söüges fej fás sírokban, a csendes temetőben hallgatják a ritka istentiszteletekre szólító harang szavát, ami ma már nem parancs, s sokan rá sem hallgatnak. Nem így Gizella idejében, amikor még annyian jártak az istentiszteletekre, hogy alig akadt hely mindenkinek. Példát vehetnének azokról a nehéz időkről, amikor alkalmanként szénapajtákban, magánlakásokban, iskolában az egész gyülekezet jelen volt az úrvacsoránál. Ma Szentlászlón, Csekefán, Szerdahelyen a többi felekezetekkel osztják meg templomaikat. Hodoson kitiltották őket a templomból, Domaföldön pedig magánháznál tartanak istentiszteletet. 22
