Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2008/1 (Szombathely, 2008)

KÖNYVESPOLC - Salamon Nándor: Ács Pál: Tóth István. A küzdelem szobrásza

és megtapasztalták Stróbl Alajos kollegiális segítőkészségét. A két „fiatalabb” a mesteriskolájában egymás mellett, külön műteremben készülhetett korrigálása mellett a pályára. A bécsi akadémiáról hazatérő Tóth István pedig munkát kapott, majd megbízásokat az epreskerti mestertől, akit szimpátiája sem akadályozott meg abban, hogy manipulációjával elüsse őt a Kossuth-ma- uzóleum remélt megbízásától, a maga javára szerezvén meg a munkát. Néha kereszteződtek útjaik, ütköztek érdekeik. Schönbauer Rajki hatására választotta a szobrászatot, míg a „rumi” mester és Tóth István között az Éhen portré, majd a sárvári emlékműpályázat ügye csiholt ellenszenvet. Ács Pál, Rumi Rajkit „csak valaki más”-ként aposztrofálva, érinti mindkét esetet. Az idézett Tóth Margit emlékezete azonban tévedett, mert a kámoni szobrász a megbízást csak apja halála után nyerte el, tehát nem láthatta „lehangoltan”.

Hasonlóság azonban van a két életút között, ami a sikertelen, érdemtelenül elbukott pályázatokban élesen kirajzolódott. Termékenyebb, művekben, országos visszhangot kiváltó köztéri és szakrális szobrokban testet öltött siker, díjakban, rangban, egyesületi tisztségben kifejezett elismerés Tóth Istvánnak jutott osztályrészül. Ezért érezzük, a könyvet letéve, erősnek „A küzdelem szobi'ásza” alcímet. Van-e hiteles művészet küzdelem nélkül?

Ács Pál lényegében megőrizte korábbi írása koncepcióját. Vezérfonalként az életrajzi történésekre kihegyezett időrendet követte. Anyaga sokszorosára duzzadt, olyan ismeretek, részletek, adatok birtokába jutott, amelyeket nem mindig az adott helyen vagy nem kellő indokkal épített be a szöveg szerkezetébe. Minden jó szándéka ellenére, ezért érezzük továbbra is mozaik jellegűnek a szobrászról megformált képet. Mire gondolunk? Az egymás mögé rakott fejezetek nem mindig szerves folytatói a „történetnek” vagy éppen felesleges ismétléseket tartalmaznak. Például: Idézetekkel alátámasztva, részletesen tárgyalja a pályázatok körüli visszásságokat, aztán a beiktatott két rövid passzus meg a teljes terjedelemben idézett újságcikk után ismét a sikertelenség, a manipulációk következményeit ecseteli, a szobrász elszántságát hangsúlyozza. Másik példa: a Horváth Boldizsár-szobor történetén belül keverednek a terminusok, események. A „mindennek nyoma maradjon” elv érthető, alaposabb lektori tanácsadással azonban veretesebb írásmű születhetett volna.

A könyv bevezetője a szerző indítékairól tájékoztat. Derkovits utókori elismertségét Tóth István feledésével veti össze, de a két sorsváltozatnak logikailag nincs köze egymáshoz, még a közös szülőföld okán sem. Persze, elfogult túlzás a festőművész „világhírét” is emlegetni, miként ma már a „nyomor” mitológia sem állja meg a helyét.

Az eltérő terjedelmű, címkézett fejezetek élén a Tóth család genealógiája olvasható, beleszőve a szabadságharc helyi eseményei, az asztalos üzem alapításának körülményei. A beiktatott „már a rómaiak” felütésű várostörténeti bekezdés rögtön megtöri az időrendet, mert azt követően ismét a család és a vállalkozás históriája folytatódik. Ugyanakkor, a korszak társadalmi-gazdasági viszonyai közül egyedül „csak a szegénység” problémáival foglalkozik.

Az 1861-ben - a szennycímoldalon 1860 szerepel! - született István tanulmányait szinte kínos aprólékossággal tárgyalja két részben a szerző. Nemcsak előmeneteléről, nevesebb oktatóiról, „vasi” osztálytársairól emlékezik meg, hanem az iskolák - SzilyT János utcai elemi, felsőlövői gimnázium - tör84