Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2007. (Szombathely, 2007)

1. szám - KÖNYVESPOLC - Bagi Zoltán: Végh Ferenc: Birodalmak határán - a Balaton partján

zetét fokozatosan átformálták. Ezt az állítást több szempontból is alátámasztja a Szerző. Egyrészt, a 17-18. század fordulójára Keszthely népessége hozzávetőlegesen 3000 főt számlált, amelynek 75%-át a fegyveresek és hozzátartozóik tehették ki. Másrészt, a Zala vármegye prezídinmaira jellemző módon Keszthely esetében is a katonáskodók és a jobbágy-zsellér lakosság a 17. században térben is elkülönült egymástól. Előbbiek a végvárváros palánkkal körülhatárolt területén, míg utóbbiak a Polgár- vagy Külső városban éltek. Harmadrészt, jogilag is elkülönült egymástól két település, mint ahogy erre Végh Ferenc rámutat, hiszen a presidium önkormányzati testületében többségbe kerültek fegyverforgatók, akiknek mindennapjait két seregbíró irányította a kollegialitás elve alapján. Ezzel szemben az 1623-ra már bizonyíthatóan önállósult Polgár- vagy Külső város élére továbbra is főbírót választottak. Utóbbi település csak 1925-ben egyesült újra Keszthellyel, s ma már csak mint a településrész elnevezése maradt fenn a neve: Kiskeszthely. Negyedrészt, a jobbágyok lakta település a népes keszthelyi helyőrség árnyékában sem tudta magát kivonni az oszmán adóztatás alól. A magánföldesúri végvárak tartományainak történetének feltárására a magyar történettudomány mind a mai napig kevés figyelmet fordított. A Szerző Keszthely példáján keresztül először azokat a pragmatikus szempontokat veszi számba, amelyek miatt egy vár nem került királyi kezelésbe. Először is a nagy uradalom hiánya, ami lehetetlenné tette a helyőrség zsoldjának biztosítását. Az átvétellel a kamara lemondott volna mindazokról a csapatnemekről - szabadosok, kapuőrök -, amelyeket a vár birtokosai a királyi katonaság megjelenése után is kötelesek voltak kiállítani. Harmadrészt a birtokosok közül kinevezett kapitány a királyi őrség zsoldjára a vártartományból származó (saját) bevételekből is áldozhatott a központi kormányszervek reményei szerint. A 17. század első felében még nyolc település tartozott a keszthelyi uradalomhoz, ám a század folyamán ez a szám egyre csökkent, felük teljesen eltűnt. Ez azonban nem járt együtt hasonló nagyságú termény-, pénz- és munkajáradék redukálódással, mivel a jobbágy- és zsellérnépesség jelentős hányada egyébként is a megmaradt településeken tömörült. Sokkal nagyobb terhet rótt azonban vállukra az oszmán adóztatás. Terheiken maguk a magyar földesurak is igyekeztek kedvezményekkel enyhíteni. Példa erre Keszthely Polgáiváros esete. Egy végvár esetében természetesen megkerülhetetlen annak bemutatása, hogy milyen katonaság alkotta őrségét. A Szerző először a győri végvidék - Győr, Veszprém és Pápa után - negyedik legnépesebb végházának királyi fizetési! őrségének fegyvernemenkénti összetételét veszi górcső alá. Eszerint az 1626-ban itt szolgáló 202 főből 100 gyalogosként, ugyanennyi lovasként volt lajstromba véve, amelyet még egy német nemzetiségű tüzér és a seregdeák egészített ki. Javadalmazásukról az Udvari Kamarának kellett gondoskodnia, ám - mint aliogyan az 1620. év példája is mutatja - a várt pénzben és posztóban fizetett zsold esetenként akár 1 évtizedet is késhetett. Szervezetük és a különböző tisztségnevek használata, hasonlóan a 16. századi német katonasághoz, még közel sem volt egységes. Külön alfejezet foglalkozik a szolgálati viszony kérdésével, amely nagyon érdekes következtetések levonásához vezet. Egyrészt, a gyakran ismétlődő vezetéknevek arra utalnak, hogy egyfajta „katonadinasztiák" alakultak ki. Másrészt, a mai viszonyok ismeretében meglepő módon a katonák jelentős hánya87