Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2005. (Szombathely, 2005)

3. szám - MŰHELY - Gálig Zoltán: Szemelvények a Szombathelyi Képtár 20 éves történetéből

Miután bebizonyosodott, hogy a hiányokat szóvá tevő kritikák elmaradtak, senki nem látta fontosnak, hogy a nehéz gazdasági feltételek közepette erre is jusson pénz. Megszűntek az ún. milliós vásárlások, amelyeknek köszönhetően a nagy Nemzeti Galéria-beli bemutatót követően a múzeumok választhattak az óriási mennyiségű műtárgy anyagból, amelynek kb. 30-40%-a volt vállalható színvonalú a múzeumok számára. Ilyenkor a megjelölt napon a muzeológusok megjelentek és összeállítottak egy listát, amelyeket zsűri összesített és döntött az elosztásról. Olyan nem fordult elő, hogy a teljes kívánság teljesüljön, viszont a megítélt művek mindegyike szerepelt a leadott listán. Kivételt képezett az 1984-es év, amikor szokatlanul sok műalkotást sikerült a minisztérium jóvoltából megkapni a nyitó kiállítás kortárs része számára. Mindenki által ismert, hogy a leosztott pénzek helyett 1990 után a pályázatok időszaka következett. Ez a rendszer mindenképpen átláthatóbb és tisztességesebb, mint a korábbi támogatási forma, ugyanakkor jóval kevesebb összeget biztosít az egyes intézmények számára. Kortárs alkotások minőségi alapú vásárlására maradt lehetőség a továbbiakban, azaz nagyon jelentős művészektől kiemelkedő mííalkotások megszerzésére, melynek forrása a Nemzeti Kulturális Alap, és a minisztérium évenkénti vásárlási pályázata. Ebbe a kategóriába nehezen illeszkedett a helyi művészek alkotásainak megvásárlása, ami azzal az örökséggel kapcsolatos, hogy az 1980-as években, de még az 1990-es években is mereven elkülönült a kortárs művészetről való, a szakma által kialakított elképzelés és a vidéki művészeti élet értékelése, amely egyértelműen negatív, a provinciálisra való utalás volt. Ennek jó példája a Művészet folyóirat sorozata az 1970-es évek végén, ami az egyes megyék művészetét mutatta be. Bár a törekvés hasznos és nemes célú volt, azaz segítette az információk áramoltatását országon belül, mégsem érezhették úgy a művészek, hogy ez egyenrangi'i lenne azzal, mintha egy „hagyományos" számban szerepelnének, csak saját munkásságuk okán. Ez sokat változott az elmúlt időszakban, most már nem figyelhető meg az a szellemi bezárkózás, ami például az 1960-as, 1970-es évek művészetét jellemezte. Napjainkra annyiban változott meg a helyzet, hogy a korábban fővároshoz kötődő festők egy része vidékre vonult és aktívan részt vesz a helyi művészeti életben, valamint a legfrissebb információval rendelkező fiatalok is szívesen szerepelnek a helyi tárlaton. így míg az 1980-as évek vége felé egy megyei tárlaton 20-30 festő állított ki, a legutóbbi alkalommal - 2004-ben 90 alkotó szerepelt. (A felkérés 140 címre ment ki.) 1997-ben úgy tudtunk vasi művészek munkáihoz jutni, hogy minisztériumi pályázatot nyújtottunk be éppen a fenti szempontokat hangsúlyozva, ennek köszönhetően kerülhetett a gyűjteménybe Kodolányi László: Királyi pár I., IL, és Foki Éva Tiszavirágok I-III. sorozata, Szilárdi Béla: 18 jelentős ember című műve (1997). Sajnos, ezen a ponton megengedhetjük magunknak, hogy időben kicsit előre szaladva - hiszen még csak 1996-ban vagyunk a kiállítások taglalásakor - szót ejthetünk műveknek arról a maroknyi csoportjáról, amely a helyi művészek képviseletében kerülhetett a gyűjteménybe. 14