Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2005. (Szombathely, 2005)

3. szám - MŰHELY - Gálig Zoltán: Szemelvények a Szombathelyi Képtár 20 éves történetéből

Kivételesnek tekinthető az óriási költségvetésű a Thyssen-Bornemisza kiállítás 1985-1986-ban. Még a legnagyobb külföldi múzeumok számára is ritka alkalom, hogy egyszerre vendégeskednek a falai között például van Evek, Dürer, Ticiano, Zurbaran, Picasso, Kandinszkij alkotások. A közönség érdeklődését elsősorban a régebbi műalkotások ragadták meg. (Ez egyben előre vetítette azt a dilemmát, amellyel a képtárnak szembe kell néznie. Mint országos intézmény tekintetbe kell vennie a kortárs művészet és művészettörténet szemléletmódját, amely konfrontálódik a közönség és közízlés viszonylagos visszamaradottságával, amely nem feltétlenül azt jelenti, hogy Budapesten korszerűbb a látásmód, hanem ott minden réteg tömegesen tud megjelenni, így a korszerű művészeknek is komoly tömegbázisa lehet.) E helyzet figyelembe vételével a követhető és követendő példát az jelentette, hogy a kiállítások ne szigorúan egy tematika, vagy egy tendencia köré csoportosuljanak, hanem igyekezzenek szélesebb merítést végezni, hogy találkozhassanak a közönség különböző rétegeinek elvárásaival. Az első 10 év ennek a ún. korrekciónak a jegyében telt el. Időközben mindenképpen hozzá kellett nyiilni az állandó kiállításhoz, már csak azért is, mert valójában a kiállítás jelentős része nem saját anyag volt, hanem letét más múzeumokból. A „szakma" tudta, hogy ez mit jelent. A képtár sajátos helyzetére jellemző, hogy míg az országos szakma által is elfogadott koncepciót valósított meg a magyar művészet prezentálásában, ugyanakkor a helyi sajtó, közösség, művészek olyan speciális kérdéseket fogalmaztak meg, amelyek megválaszolása elől szintén nem lehetett kitérni, nevezetesen: milyen módon, milyen mértékben vállal szerepet a képtár a helyi művészek bemutatásában? Sok éves tapasztalat, hogy a helyi érdekű kiállítások megnyitóin van a legnagyobb létszám, azaz egyben ez a helyi társadalom eseménye, ahol azontúl, hogy az emberek megcsodálhatják az alkotásokat, fontos eszmecserék, találkozások valósulhatnak meg, amelyeknek kihatása van az emberek, a kultúra sorsára. Éppen ezért azt találom célszerűnek, hogy az iménti eszmefuttatást követően folytatom azt a gondolatmenetet, amelyet Salamon Nándor 1995-ben a 10 éves évforduló alkalmából vetett papírra ugyanennek a folyóiratnak - 3. sz. 9-18. p. - hasábjain. O kimondottan azokat a témaköröket vette számba, amelyek arról szóltak, hogy a képtár miként ágyazódik be a helyi kultúra közegébe, mit tart fontosnak megvalósítani, figyelembe véve az elvárásokat, nem megtagadva ugyanakkor a saját elképzeléseket. Mai tudásunk birtokában nemcsak a folyamat véghezvitelét tudjuk dokumentálni, hanem azokat az objektív körülményeket, amelyek feloldani látszanak a főváros-provincia ellentétet. Elsőként a múzeum helyi művészek alkotásaiból álló gyűjteményét vette górcső alá, név szerint kiemelve, hogy nagyobb egység található Majthényi Károly, Geszler Mária, Bartha László műveiből, és ugyancsak több műalkotás szerepel Mészáros Józseftől, Horváth Jánostól, Vértesi Pétéitől, Várnai Valériától, Hatos Csabától, Marosfalvi Antaltól. 10