Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2003. (Szombathely, 2003)

3-4. szám - Ilon Gábor: A Vas megyei régészettudomány múltja, jelene és lehetséges jövője. - Számvetés az évfordulók jegyében -

No. 6. tétel: Sziszifoszi küzdelem a kulturális örökség megmentéséért Az „aranykor" az volt, amikor még azt sem tudták a „tudomány elefántcsonttornyában" ücsörgő - egyébként művelt - régészkedők, hogy az ember történetének „lenyomatai", azaz a régészeti lelőhelyek - pl. települések, temetők, kincsleletek - mekkora mennyisége található környezetükben. A szándék persze már Lipp Vilmosban megvolt, de az igazi eszmélés időszakát tán Horváth Tibor Antal nevével fémjelezhetjük, aki - naplói

19 alapján feltételezem már tudatosan, a helyzettel szembesülve igyekezett a dolgok elébe menni, illetve minden hírnek utána járni. Másként nem került volna múzeumba pl. Lapidáritimunk ma is talán egyik legérdekesebb egysége

20 egy ondódi (ma Torony része) kútból. Persze a törvényi szabályozás - azaz a tudós politikus elmék - még ekkor sem ismerték fel a helyzetet, különben az író Móra Ferenc - mellesleg a szegedi múzeum igazgatója - nem vetette volna papírra az alábbi sorokat a kultuszminiszternek hivatalosan el nem küldött, „Attila koponyájáról" című nyílt levelében, amelyet azonban újságban, 1929-ben publikált: „...Kegyelmes uram, félszáz esztendő mulasztását pótolta, amikor törvényt hozott a régiségek védelméről. Jó-e az a törvény, vagy nem jó, azt én nem tudom, hiszen színét sem láttam máig se, minket, vidéki múzeumi embereket, akiket legközelebbről érint, nem kérdeztek meg, mit szólunk hozzá..."

21 A társadalomról, s itt folytathatom az író-múzeumigazgató-régész gondolatait - ugyanabból az írásából - a nép tudatlanságáról így ír: „... elpusztítanak mindent. Bronz tőrt, avar függőt, honfoglalás kori kardot. ... Tudok olyan tanyasi iskolát, ahol az iskolaszolga vagdosta a kapufélfához a népvándorlás kori edényeket a tanító szeme láttára. Tudok olyan homokbányát, amelyikből tizenöt esztendőn keresztül kubikolták ki a hun és avar sírokat, és ide az iskola udvarán keresztül jöttek-mentek a homokhordó kocsik. De hát okuljam a tanítókat? Tanították őket valaha aira, hogy a mi földünk léptennyomon az ősök hagyatékát rejti magában? És ma tanítja

32 valaki őket? ... "

a3 És természetesen a társadalom szerves részét képezik a hivatalos állami, tanácsi beruházók, most az önkormányzatok, multik és egyéni vállalkozók. Móra gondolatmenetére visszatérve ma, megállapíthatom: a helyzet sajnos nem sokban változott. Vannak ma is a törvény ellenére gyűjtő - tárgyakat eltevő, mert szép! - politikusok, önkormányzati tisztségviselők, mérnökök, tanárok, és üzletszerűen kereskedők. Jó példa erre a vasárnapi, szombathelyi „bolha-piac" is. Vajon milyen információértéke van számukra a tárgyaknak? És milyen veszteségek érik ezáltal a tudományt? A ma is létező emberi butaság, értetlenség és nemtörődömség folyamatosságát csak néhány esettel érzékeltetem.... (Többségükben szombathelyi példákat hozok, ahol némely esetben nyilván a mi, a szakemberek felelőssége is firtatható, hiszen az orrunk előtt történt a kulturális örökség emlékek - bár jónéhány esetben talán tudatlanságból fakadó -, de mégiscsak megsemmisítése, vagy majdnem teljes megsemmisítése.) 1929: a Savaria Szálló építésekor komolyabb feltárás nem volt. Itt kezdte a gyűjtést pl. a gyermek Smidt Lajos. 1955: Szentléleky Tiha18