Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2003. (Szombathely, 2003)

2. szám - Czirók András: A celldömölki Holocaust története a helyi sajtó és visszaemlékezések tükrében

A kiképzés után átkerült a kőszegi Szabó-hegyre, ekkor kezdődött a tényleges munkaszolgálat, a megpróbáltatások sora. Itt egy kőbánya működött a hegy oldalában, amely százával fogta a zsidókat rabszolgamunkára. Követ kellet hordani az erdőből az út mellé, csillékbe pakolni, emellett sínépítéssel -pl.: a sitkei vasúton - és robbantással is foglalkoztak. Őrei vönöcki és kemenesmagasi származású keretlegények voltak, akik azért kerültek ide a kőbányába, mert politikailag „megbízhatatlanoknak" minősítették őket, de a többi felügyelőhöz képest viszonylag emberségesebbek voltak. A foglyok az őröket egymás között smasszemek nevezték. A kőszegi szolgálatnak a túlélő számára életre szóló „emléke" maradt: elcsonkult bal kezének középső ujja. Júliusban átigazolták egy mátyásföldi céghez, amelynek Vashosszúfaluban volt a területi kirendeltsége. A Sárvár előtti ún. Bajti-elágazáshoz irányították ki őket. A munka itt sem volt könnyebb, mint Kőszegen: 10 méter mély gödröket ástak, ebbe benzintartályokat helyeztek, majd elföldelték. A Sárvár külterületén található benzinkúthoz máig ugyanazok a benzintartályok tartoznak, amiket zsidó munkaszolgálatosok fektettek le. A Szálasi-féle hatalomátvételig egy Sárvár melletti istállóban laktak, közben Balatonakarattyán és Kenésén is volt kihelyezésen. Itt útépítéssel foglalkoztak. Parancsnokuk egy pápai tanító volt, aid gyűlölte az erőszakot, és az antiszemitizmust, így nagyon humánusan bánt a keze alatt dolgozó foglyokkal. A munkaidő leteltével megengedte a munkaszolgálatosoknak, hogy fürödjenek a Balatonban, sőt legtöbbször ő is egy helyen strandolt velük. Itt, a Sárvár melletti istállóban, vagy ahogy a túlélő nevezte „Kurconban", nemcsak a környékbeli munkaszolgálatosok dolgoztak, hanem Budapestről is irányítottak ide zsidókat. A túlélő meglátása szerint bánásmód tekintetében is jobb helyzetben voltak: ők már keresztények voltak, ugyanis kikeresztelkedtek, így fehér karszalagot viseltek, bizonyos időközönként hazajárhattak. Akadtak köztük mérnökök, ügyvédek, orvosok, némelyik még cselédet is tartott. Azt, hogy fővárosiak, éreztették is a vidékiekkel: más ételt ettek - sokszor rántott húst, sült csirkét -, a többieknek a sárvári selyemgyárból hozták a sokkal rosszabb minőségű ételt. A különböző étkezésekkor nem ültek egy asztalhoz a vidékiekkel. Az istállóban a pestiekkel együtt 45-en voltak kihelyezésen. Október 23-án elhatározták, hogy megszöknek, felmennek Pestre. A szökést pontosan előkészítették; egy Csepellel indultak el mind a 45-en. A teherautót egy zsidó sofőr vezette, aki nem ismerte az utat, sőt nem volt gyakorlott vezető sem. Székesfehérvárnál nem tudtak a körforgalomból kijutni, Martonvásárnál pedig beleszaladtak egy razziába. Itt leszállították őket. Másnap reggel jött egy német őrnagy, elvette a teherautót, adott róla papírt, aztán szabadon bocsátotta őket. Gyalog indultak útnak, addigra már országos körözést adtak ki ellenük. Egy állami csendőrlaktanyához értek, ahol ismét letartóztatták őket. Baracskán hadbíróság elé kerültek, egyenként hívatták be őket, így kellett vallomást tenni. A túlélőt éltkor iszonyú halálfélelem fogta el, ugyanis a cigarettát el kellett szívni, a maradékot pedig szét kellett osztani. „Olyan világ volt ez, az aranygyűrűk, meg a többi dolgok mentek a WC-be. Úgy nézett ki, mintha vége lett volna az 88