Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2003. (Szombathely, 2003)
2. szám - Czirók András: A celldömölki Holocaust története a helyi sajtó és visszaemlékezések tükrében
a fiú a töltés oldaláról legurult, soha életemben nem fogom elfelejteni." Ráadásul az ifjú gyilkosa nála néhány évvel fiatalabb, magyar származású német SS tiszt volt. A túlélő számtalanszor tapasztalta, hogy honfitársai sokkal szadistábban bántak velük, mint a külföldi katonák. A célállomás Mauthausen volt, ahova a kora esti órákban érkeztek meg. A bejáratnál egy hatalmas tábla fogadta őket azzal a felirattal, hogy „Die Albeit macht frei!" (A munka szabaddá tesz!). A táborba április elején érkeztek, és három hetet töltöttek ott. A lágerben szabályos hullahegyek tornyosultak. Csupán annyi élelmiszert kaptak, amennyi a létminimumhoz feltétlen elegendő volt. A napi étkezés csalánlevesből és barna kenyérből állt. Ezért az ízetlen moslékért marakodtak minden nap a tábor lakói, legveszedelmesebbek ezen a téren a lengyelek voltak, akik már 3-4 éve laktak a táborban, s tagjai voltak az ún. Sonderkommandonak. A foglyoknak különösebb feladatot nem kellett ellátniuk, viszont állandó félelemben és létbizonytalanságban éltek. Az ember eligénytelenedését, elállatiasodását mutatja, hogy azt a kevés ételt, amit a táborban kaptak, a hullahegynek támaszkodva ették meg. Elhurcoltatásának következő helyszíne a Günskirchen város melletti erdő volt. Itt a zsidók mellett francia hadifoglyok is tartózkodtak, azonban a kontraszt meglátszott közöttük a bánásmód terén. A franciák több kenyeret kaptak, ugyanakkor nagyon humánusak voltak, mert titokban adtak a zsidóknak élelmiszert. A hely Jellegzetessége", hogy nem voltak vízvezetékek, ezért Linzből hoztak vizet a táborba teherautókon, s nagy, több száz hektoliteres ciszternákba gyűjtötték össze. A túlélőnek nagy szerencséje volt, hogy olyan személyzetnek lehetett a tagja, aki kiszolgálta a vízszállító autókat, sőt a sofőrök mindig elvitték magukkal Linzbe, így ő többször kerülhetett „vízközeibe", mint a többi táborlakó. Vízosztás minden este a sorakozónál volt, ahol megkapta mindenki a napi fejadagját: 2 dl vizet. A vízosztásnak felügyelői is voltak, a kapók, aldk kihasználták a „vízmonopóliumot". Elcserélték a napi kenyéradagot 2 dl vízre, de voltak olyan gazdag zsidók is, akik fővárosi házukat íratták rá a kapó nevére egy edény vízért cserébe. A túlélőt ezen a helyen érte a felszabadulás: a tábort 1945. május 4-én szabadították fel amerikai katonák. Érdemes megfigyelni a megtorlást a tábor részéről. A felszabadulástól örömittas tábor fogta a felügyelőket, és mindegyiket belenyomta abba a nagy vízzel teli ciszternába, addig, míg az illető meg nem fulladt. Közben a tábor azt kiabálta: „Igyál, te gazember!" Az amerikaiak teljes mértékben gondoskodtak az emberekről. A foglyok naponta csomagot kaptak, amelyben keksz, ital, és csoki volt. Gondosan ügyeltek arra, hogy az emberek gyomrát ne terheljék zsíros ételekkel, mert alti koplalt és hirtelen sok zsíros ételt evett, volt olyan, aki meg is halt. A táborban kórházat rendeztek be, fertőtleníttek, az embereknek új ruhát adtak. A fertőző betegeket pedig karantén alá helyezték. A túlélő 10 társával együtt megszökött a táborból. Gyalogoltak, és az Enns folyóhoz értek, amelynek egyik partját az amerikaiak, másikat az oroszok szállták meg. Útközben egy amerikai raktártól zubbonyt és nadrágot 86