Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2003. (Szombathely, 2003)

2. szám - Czirók András: A celldömölki Holocaust története a helyi sajtó és visszaemlékezések tükrében

hoz: egyrészt, mert politikailag „megbízhatatlannak" minősült, azaz németellenes volt, másrészt, mert annyira kegyetlenül tudott bánni az emberekkel, továbbá gyűlölte a zsidókat. Az új parancsnok, amennyire tudott, megpróbált emberibb körülményeket teremteni a foglyok számára, ligy tekintett rájuk, mint bajtársaikra. Például nem engedte, hogy szárított ételen éljenek, beszerezte a nyersárut, majd konyhai szakácsokkal megfőzette. Óvta, becsülte beosztottjait, egyszóval elismerte, hogy a zsidók is emberek. E hónapban a századot áthelyezték Kassára a bajai utászezred mellé. Dolgoztak Szobránc fürdőhelyen, Hollóházán, ahol aknalyukakat ástak, majd 50 cm átmérőjű, 1 méter hosszú betongyiírűket helyeztek a földbe, amibe az utászok robbanószert raktak. A szobránci településen jórészt szlovákok laktak, akik pozitívan viselkedtek a zsidókkal szemben, etették őket, megpróbálták átérezni sorsukat. 1944. október 15-én a Horthy-proklamáció hallatán nagy üdvrivalgásban töil ki a század, viszont annál nehezebb szívvel vették tudomásul a háború folytatását a Szálasi-hatalomátvétel után, és azt, hogy az új kormány még aljasabb módszerekkel kezeli a zsidóügyet. A hollóházi tartózkodás után megkezdődött a visszavonulás. Útközben keresztülmentek a túlélő szülőfaluján is, de nem merte megkockáztatni a szökést, mivel látott szökött foglyokat, akiket felakasztottak. Ezt támasztotta alá az, hogy Sárváron a katolikus templom előtt több szökevény zsidót brutális kegyetlenséggel meggyilkoltak. Elméletileg katonának nem volt szabad háború idején fegyvert eldobni, ugyanez vonatkozott a munkaszolgálatosokra is, ők szerszámjaikat nem dobhatták el. Mivel fárasztó volt „munkaeszközüket" egész nap cipelni, elterjedt körükben az a gyakorlat, hogy sorakozónál mindig „felfegyverkezve" álltak, utána a falu végén eldobálták a szerszámokat, este abban a faluban, ahol éppen megszálltak, összelopkodták az összes kapát, csákányt, stb., hogy másnap reggel elkerüljék a büntetést. Rábafüzesen átkerültek a német TODT nevű munkaszervezethez, s folytatták az aknaásást. A felügyelőket a túlélő így jellemezte: „A német SS-ek ezekhez képest úriemberek voltak. Itt két dolog volt: vagy nem tetszettél nekik és agyonlőttek, vagy dolgoztál és békén hagytak.'''' 1945 elején ismét xitnak indultak. Graznál szerencsésen túléltek egy bombatámadást, viszont az osztrák Alpokban Eisenerz nevű város határában szörnyű tragédia következett: az egyik kevésbé belátható kanyarnál SS legények álltak el, és tüzet nyitottak az arra haladó századra az éjszaka közepén. (Az elhunytak emlékére a Bécsi Zsidó Hitközség emlékművet állíttatott a város határában.) Azonban nem ez volt az utolsó a tragédiák sorában. A túlélő együtt raboskodott egy botanikussal, aki a fizikai munkához nem igazán értett, de minden növényt egyszerre felismert. A csapat már három napja nem kapott enni, amikor az egyik pihenő alkalmával ez a bajtársa felmászott a töltés oldalára, hogy vadsóskát egyen, amikor egy SS tiszt hátulról tarkón lőtte. jy

Azt, ahogy 85