Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2001. (Szombathely, 2001)
4. szám - KÖNYVESPOLC - Szita Szabolcs: Hoffmann János: Ködkárpit
1940 októberében, negyvenöt évesen fogott Hoffmann János zsidó kereskedő a naplóíráshoz. A zsidóság számára a gazdasági és társadalmi környezet egyre zordabbra vált, talán emiatt is fordultak először gondolatai a család múltjába. Jó szemmel felismerte, gyermekeinek szánva leírta, hogy immár aligha tervezhet, mert futóhomok a jövő, bizonytalan a holnap. A zsidótörvények egyre megalázóbb feltételek közé szorították a zsidóságot, bár -jegyezte fel az 1. füzet végén a reménykedő Hoffmann - a miniszterelnök kimondta, míg zsidók itt élnek, míg saját országuk nincsen, nem lehet azért minden életlehetőséget elvenni tőlük. A 2. füzetben a szerző ismét ifjúkorával, tanulmányaival foglalkozik, de a csendes sorok közé beszüremlik a külvilág egyre hangosabb moraja. Az eiirópai zsidótragédiák tömege, melyről valamennyi tudomása a szombathelyieknek is volt. 1941 márciusában az egyik képviselő a Baross Szövetség gyűlésén a bécsi zsidók tízezreinek elhurcolásának hírére újabb fenyegetéseket hallatott: és így jámak majd a magyarországi zsidók is, ha nem alkalmazkodnak az új rendhez. Állatias tettek, állatias szavak - írta az előzményekről a napló szerzője, aztán (mint megannyi sorstársa) elhessentette borúlátását, és újfent a természetbe, a családba, a muzsika szépségeibe kapaszkodott. A 3. füzetben a balatoni nyaralás kapcsán is a szép élmények megörökítésében talált menedéket: ,/1 tövises, véres sebeket osztó hétköznapokból menekülünk a sok derűhöz, mit felhalmoztunk magunkban. Az a nagy csoda, hogy van még érzékünk a szép, a derű, a boldogság iránt is." Közben a naplóírót megfosztották az 1. világháborúban kiérdemelt hadnagyi rangjától, de túltette magát rajta. Családi ünnepeket tartottak, és a szülők erőn felül áldoztak gyermekeik iskoláztatására. Mert bizonytalan ma minden zsidó vagyon, de a tudást, az ismereteket csak életünkkel együtt veheti el tőlünk az erőszak. A 4. füzet a vívódások, tépelődések foglalata. Hoffmann reménykedéseit megtöri a rettenetes megérzés: „Számunkra nincs segítség, csak a csoda. Csodavárók vagyunk, - és kell, hogy legyünk és maradjunk, mert nincs semmi eszme, amely vigasztal bennünket, csak a remény." Az 5. füzetben a zsidóság elhagyásának kísértésével is vívódik Hoffmann. Feleségével egyetértésben 1938-ban és 1939-ben sem tudta ezt megtenni, őseire tekintve pedig újra csak elhessenti a kitérés, mint menekvési esély gondolatát. Feljegyzéseinek sora 1944. január végén zárul, mikor a napló szerzője 19 éves fiát köszöntötte, és pályakezdéséhez újabb reményeket társított. A szerző apa nem akart szemlélődő fatalizmussal belenyugodni a sorskerék fordulásába, és arra jutott, hogy fia a jég hátán is megélhet majd. Nem így történt, a faj mítosz buzgó követői a halálgyárba küldték a Hoffmann családot is. A naplóírónak csupán a lánya élte tói a deportálást. Az öt füzet szerencsére fennmaradt, és a napló ötvenöt év múltán - értékes és fontos kiegészítésekkel - nyomdába került. Köszönet és elismerés érte. SZITA SZABOLCS 91