Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2001. (Szombathely, 2001)

3. szám - IN MEMORIAM - Kuntár Lajos: „A hősök emléke nem lehet veszendő" - Küldetést teljesített vitéz Both Béla (1921-2001) -

után a Ludovika Akadémiára iratkozott be, amelyen 1944. augusztus 20-án avatták hivatásos tisztié. A 19. honvéd gyalogezred kötelékében nehézfegyver századparancsnokként azonnal az erdélyi hadműveleti területre vezényelték. A Duna-Tisza közti harcokban megsebesült, majd újra a frontra került. A háború vége Bécs környékén érte. Hazatértében esett az oroszok fogságába. Sopronkőhida, Foksány, s végül a Moszkva melletti Kiasznogorszk lett a „lakóhelye". 1948 nyarán hazakerülve a katonapolitikai osztály letartóztatta, megismertetve vele az Andrássy úti AVH, a Margit körúti katonai és a Vilma királynő úti orosz börtönöket. 1950-ben Recskre szállították. A hadbíróság az 1953 novemberében hozott ítéletében a büntetését kitöltöttnek vette és szabadlábra helyezte. Szombathelyre hazakerülve csak fizikai munkát vállalhatott. Dolgozott a rumi fűrésztelepen, majd talajjavítóként az Őrségben. Az emlékeit magábazárva élt, miként az oroszok ellen hadbafogottak nagy tömege. A győztesek által érvényesített „Vae victis!" elv alapján bűnösnek nyilvánított katonáknak, de még a hozzátartozóiknak sem volt ajánlatos a megélt emlékeket felidézni, a háborúról és veszteseiről beszélni. Pedig alig volt olyan család, amelynek nem lett volna hadifogoly, hősi halott vagy áldozat tagja. A hatalom érzéketlen maradt az anyák, az özvegyek, az árvák fájdalmával, könnyeivel szemben: nem engedte meg a halottaikat nyíltan meggyászolni. A mély emberi érzéseket azonban nem lehet tartósan visszaszorítani. A kialakult közhangulat az 1980-as évekhez közeledve rá is kényszerítette a pártállam vezetését, hogy „elnézze" a különféle közösségek egyre erősödő óhajának érvényesítését, a hősi halottaknak emlékművek állítását, de csak a temetőkben, meg a templomokban. A települések közterületein csak a megváltozott politikai helyzetben lehetett a hősi halottakra kőbe, vasba, fába vésetten emlékeztetni... A rendszerváltást végrehajtók gyorsan letörölték hazánkról a „bűnös" jelzőt. Szabad lett nyíltan beszélni a habomról, hangot adni a károsultak - hadi özvegyek, árvák és rokkantak - panaszainak. Ekkor jött el vitéz Both Béla számára is a cselekvés ideje. Belső kényszer hatására, szövetségbe tömörítette a hírhedt recski bányában dolgoztatottakat, s hozzákezdett Szombathely hősi halottai, valamint a háborús áldozatai emlékműve felállításának előkészületeihez. Az anyagi fedezet előteremtésére a városvezetéssel közösen alapítványt hozott létre 1992. április 2-án. A tiszteletbeli elnöki tisztre Für Lajos honvédelmi minisztert és Habsburg Ottót választották. A héttagú kuratóriumnak dr. Pusztai Gyula megyei közgyűlési elnök és Wagner András polgármester is tagja lett. Az emlékmű elkészítésére nyilvános pályázatot írtak ki, amelynek eredményeként Párkányi Péter budapesti szobrász alkotása került a Március 15. térre. Az 1995. május 28-án történt ünnepélyes avatásra „Nem felejtünk, emlékezünk:" címmel megjelentetett kiadvány előszavát a polgármester és Both Béla írta. Az utóbbi így indokolta az emlékműállítás célját: „... kettős cél lebegett előttünk: ifjúságunk hazafias érzelmét, vallásos nevelését, a hagyományok ápolását és mindazt, amit az elmúlt idő megsem75