Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2000. (Szombathely, 2000)

4. szám - KÖNYVESPOLC - Kuntár Lajos: Balogh János: Felsőmarác

lyamatosan a falvak lakóinak száma. Felsőmarácon, a könyvben található táblázat szerint, 1900-ban 643-an, 1941-ben pedig 1132-en laktak. Minden háború emberveszteséggel jár, a legutóbbi meg különösen nagy számban követelt emberéletet, mégpedig nemcsak a katonák soraiból. Balogh János a könyvében is megörökíti a háború hősi halottai és áldozatai nevét. Felsorolja a hadifogságot szenvedők, valamint az oroszok által „málinkij robot"-ra hurcoltakat is. A haza többé nem térők együttes számuk jelentős. Ok az elindítói a falu lakossága csökkenésének, folyamatossá azonban az 1945 utáni új társadalmi és gazdasági viszonyok következtében általánossá váló elvándorlás tette. A lakosság számának apadása Felsőmarácon így alakult: 1980-ban már csak 470-en éltek a faluban, az idén meg már csak 345-en. Balogh János a felmenői nevesítése mellett nag}' számban örökít meg inaráci embereket. Név szerint sorol fel különféle társadalmi, gazdasági, alkalmi és tartós közösséghez tartozókat: papokat, tanítókat, bírókat, színjátszókat, a nyiigatra távozókat, még az 1945 után közép- és felsőfokú iskolákat végzetteket is. Meglepő, hogy a felsőmaráciak közül milyen nagy számban biztosították maguknak a társadalmi felemelkedést tanulás révén. A betűrendben felsorolt nevek szerint 94-en érettségiztek, főiskolát 28-an, egyetemet pedig 18-an végeztek: e 140 személy természetesen növelte az elvándorlók számát, hiszen munkahelyet csak idegenben találhattak. Kivételnek számít a tanítói, majd tanári oklevelet szerzett Balogh József, aki szülőfaluja „lámpásává" válva lett évtizedekre szellemi vezető, műveltséget alapozó és továbbtanulásra ösztönző, kántortanítói teendőket is ellátó, a népét szerető pedagógus, - a közmondás ellenére próféta lett a hazájában és méltán érdemelte ld, hogy életútját elénk vetítse a szerző. Balogh János a könyve alcímében is hirdeti, hogy személyes történeteket, életutakat is örökít. Valóban: szép számmal találunk belőlük, otthon maradottakét, elvándoroltakét egyaránt. Változatos sorsokat ismerhetünk meg. Például a 20 holdas, de 9 gyermeket nevelő Magyar Jánosét, a summás munkára kényszerülő Deics Dezsőét, a doni poklot megjárt, s Sztálingrád újjáépítésében résztvevő Vadász Kálmánét, a magas állami tisztségig eljutó dr. Sütő Kálmánét, a front és hadifogság emlékekkel színezett Balogh Gézáét, a hagyományos paraszti, majd a közös munkában is dolgozó Németh Istvánnéét, meg másokét. Még említésre méltó a forradalomban szerepet játszó, s ezért Ausztriába, majd Svájcba menekült, s ott családot alapító Sipos János életíitja, alti kettős állampolgárként látogatta hosszú ideig szülőfaluját, egykori barátait: azután hazatelepült. Egyébként olvasható a könyvben az 1956-ban nyugatra elmenekült 32 személynek a neve, akik közül többen a tengerentúlra is eljutottak. Az által, hogy a szerző a falu múltjából és jelenéből sok személyt megnevez, többeknek megrajzolja az életútját, szinte folyamatossá varázsolja a múló időt: közelebb hozza, továbbélteti a régi történeteket, azok cselekvőit. Az alkotói módszerével a falu majd minden lakóját érintetté teszi könyvében, amelyet eg}'ebként gazdagon illusztrál régi és új fényképekkel. Ez utóbbiakból 26 darabot színesen nyomtattak ki, s a könyv közepébe kötve melléklet