Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2000. (Szombathely, 2000)

1. szám - ADATTÁR - Varga Gyuláné: Vépi történetek

Borza patakba fürödni. Ez élmény is volt meg nem is, mert néha összekeveredtek másokéval vagy elúsztak messze a patakban, mi gyerekek meg nem győztük őket követni. Na meg mire fürdés után hazahajtottuk őket, a porban is megfürödtek és kezdhettük elülről. Mellesztéskor az asszonyok lábuk közé fogtak egy libát és nagyon óvatosan tépték le róluk a tollat, nehogy megsérüljön a bőre. Szegény libák sajnálatraméltóan néztek ki. A szárnyuk leesett, csúnyák voltak. Hamarosan aztán kezdett nőni a tollúk, majd még egyszer átestek a menesztésen. Mondtam is Idesanyámnak, hogy én nem szeretnék liba lennyi. Huncutos nevetéssel azt válaszolta: Liba vagy te ideslányom így is. Visszatérve a tollfosztásra: Sok tréfa, dalolás, nevetés közben jókedvvel végezték. Néha Édesapám Petőfi verseket, Mikszáth, Móricz regényeket olvasott fel vagy citerán játszott. Közben a tollfosztók is énekeltek. Amikor 10-15 nap múlva végeztek a tollfosztással, a háziasszony áldomással köszönte meg a munkát. Volt rumostea, erjesztett sajt, mazsoláskalács, sütemények. Ha kitudódott mikor lesz az áldomás, megjelentek a farsangosok. Maskarába öltöztek, bekormozták a lányokat, táncoltak velük, szóval nagy volt a vigasság. Lánykoromban párszor én is beöltöztem barátnőimmel és elmentünk még a falu másik végére is. Az anyák a megfosztott tollat lányaiknak készítették kelengyébe. Én is anyámtól kaptam a tollat párnába, dunnába, majd később paplant csináltam belőle. Ahányszor takarózom vele, Anyám simogató, kérges kezét érzem benne. A tél különös, örömteli színfoltja volt a disznóölés. Nem mindenkinek volt benn része, mert ha hizlalt is disznót, eladta, mert kellett a pénz másra. Disznóöléskor is szokás volt a maskarába öltözés, de akkor „Tótaszonnak" nevezték, aki beöltözött. Kezében fazék volt, azt fakanállal zörgette, úgy kérte a disznófalatokat, mert sem a farsangosnak, sem a tótasszonynak nem szabadott beszélni, hogy fel ne ismerjék. A szegényasszonyok meg mentek a fonnyadóért. A fonnyadó lé volt, amiben a hurkát, préshurkát (disznósajtot) kifőzték. Ebbe a lébe csak krumpli vagy tészta kellett és tartalmas eledellé vált. A falusi emberek élete nehéz és küzdelmes volt, mégis volt kedvük mókázni, dalolni. A mai világban, mikor a gépesítés miatt könnyebb a munka, mégis sokat panaszkodunk, tele vagyunk feszültséggel, sok a stressz, ami aztán infarktushoz, vagy a családi életek megromlásához vezethet. MŰHELYEK VÉP KÖZSÉGBEN Vép községben 1945 előtt jól képzett iparosokkal működő műhelyek voltak. Az alább felsoroltakat szüleim és mások emlékei alapján utólag rögzítettem, melyek az idő múlásával koptak. A hallottakat saját élményeimmel bővítettem. Varrónők: Kenedli Ilus, Bonc Mária és Rózsi, Beszinger Ilus. (Lányokon ha szép a ruha, a legénység fut iitána.) Férfi szabók: Táncsics és István a „Sánta szabó" fia, Boncz Imre, Kiss Zoltán és Kiss Ferenc, aki a grófoknak is dolgozott. Ácsok: Táncsics István (Doszke) és Talabér Sándor. Festő: Lödör János, nagy mókázó volt. 44