Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1999. (Szombathely, 1999)

1. szám - ADATTÁR - Tóth István: Savaria legendái. I. rész - Ovidius sírja-

OVIDIUS SÍRJA A Savaria romjaihoz kapcsolódó legrégibb és legpoétikusabb elbeszélés a szerencsétlensorsú Augustus-kori költő-óriás alakjához fűződik. A legenda már a 16. századi humanista irodalomban felbukkant, majd újabb motívumokkal bővült, története végigkísérte a 18. és 19. századot, eljutott a hírlapok színes rovataiba és az útleírásokba, turisztikai kiadványokba. Földrajzi értelemben is igen széles a spektrum: Lengyelországtól Angliáig, a Balkántól Itáliáig ismerik a legendát. A filológiai irodalom is felfigyelt rá: a francia Solomon Reinach,

5 a lengyel Przychocky,

6 és a magyar Schönvisner István

7 illetve Huszti József szentelt részletes, önálló tanulmányt a témának, nem beszélve most a nagyszámú elszórt utalásról és részlettanulmányról. A legendára vonatkozó bibliográfiai adatok száma - nem számítva a szinte összegyűjthetetlen újságcikkek és idegenforgalmi kiadványok garmadáit - meghaladja az ötvenet, s az általunk ismert adatok még bizonyára jócskán bővíthetőek volnának. A legenda magvát a római aranykor talán legszínesebb költő-egyénisége, Publius Ovidius Naso életének tragikus fordulata, illetve e fordulat következménye alkotja. Ovidius, e kirobbanó tehetségű, sokhúrú lanton játszó költő, akinek palettáján a színek a görög-római mitológia tudós feldolgozásától az erotikus szerelmi tankönyv megírásáig, a római ünnepek ihletett versekben való számbavételétől a maró gúnnyal fogalmazott, alkalmi közéleti versekig terjedtek, élete vége felé - máig tisztázatlan okok következtében személyes konfliktusba keveredett magával Augustusszal. E konfliktus következményei - mint mindig, ha a poézis és a hatalom, a szertelen zsenialitás és az önnön stabilitását védelmező politikai realitás ütközik össze - a költő tragédiáját okozták. A költészetet saját politikáját erősítő hatalmi eszközként kezelő princeps drasztikus keménységgel torolta meg a saját személyét ért (és ma már csupán találgatható) költői vétket, és e megtorlás ereje Ovidiust egyik pillanatról a másikra Róma pezsgő szellemi környezetéből a Birodalom legtávolabb végeire repítette. A nagyvárosi költő számára ez a büntetés mindennél szörnyűbb volt: az irodalmi szalonok, gáláns szerelmek, költői-udvari pletykák nagyvonalú világából a fekete-tengeri partvidék nyers katonai környezetébe, a barbár „szkíták" világába került poéta hiába könyörgött kegyelemért, hiába kérte büntetésének felülvizsgálatát, vagy legalábbis enyhítését, Augustus hajthatatlan maradt, s a „Keservek" és a „Pontusi levelek" minden sóvárgása ellenére sem kegyelmezett. A költő ellenállóereje viszonylag gyorsan megtört - légüres térben a madár sem tud repülni egészségét aláásta az éghajlat, életkedvét elvette sorsának kilátástalansága s pár évvel az ítélet kimondása után, anélkül, hogy viszontláthatta volna az Örök Várost, csendesen és reményvesztetten meghalt Tomiban. Eddig a valóság, itt kezdődik a legenda. A 16. századtól fogva adatolható, hogy lelkes, antikvitásbúvárló humanisták keresték, sőt feltalálni vélték a sorsüldözött költő sírhelyét. Nem 49