Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1997. (Szombathely, 1997)

3. szám - ADATTÁR - Gaál Károly: A nyugat-pannóniai harangtornyok

Amikor II. József császár, azaz a kalapos király, a babonák elleni tiltó rendeleteit nyilvánosságra hozta, belevette a vihar-, a jégverés elleni harangozást is. Ő ezt babonánalt tekintette, de ma talán nem tenné már így, mert belátná, hogy a jégverés ellen máig sincs hatásosabb földi védekezési lehetőség. De arra sem gondolt, hogy a Földközi-tengerről északra jövő felhők a Keleti-Alpeseknél megrekednek és így a pannon vidékeken feltűnően sok kárt okoznak. Ezt tudták viszont - nyelvi különbség nélkül -, az itt élő parasztok. Nem nyugodtak bele a tilalomba és tiltakozásuk véres akciókhoz vezetett. Ők évszázadok tapasztalatára építették fel védekezési módszereiket. A hatóságok ugyan állandóan közbeléptek, de ez nem használt semmit, azok, akiknek munkájuk gyümölcsét elverte a jég, harangoztak tovább. Végül is, 1815 óta a felsőbbség sem tiltakozott ez ellen. Közép-Európában éppen ezen a „Hagellandschafton", azaz jégveszélyes területen vezették be századunk fordulója után az első viharágyukat, amivel a felhők összetételét igyekeztek megzavarni. Műit ahogy az egyik wolfaui (Vasfarkasfalva) paraszt mondta, ágyúval lőttek bele a sárkány (Drache) bizonyos testrészébe. Mi a néprajzi kutatások során sokat beszélünk a harangtoronyról, annale ellenére, hogy a mezőgazdasági termelő kultúrában, a kemény munkával kifakasztott élet megvédésénél a harangnak volt elsődleges szerepe. Az mindegy volt, hogy ez egy barokk templom tornyában lógott, avagy - mint Őriszigettel kapcsolatban olvassuk -, a lelkészi lak melletti körtefára volt felakasztva. Az volt a fontos, használ-e a harang a jégverés ellen vagy sem. Mert ha egyszer egy ilyen haranggal öngyilkosra harangoztak, húzhatták szakadásáig, az bizony többé nem használt. így például a vörösvári (Rotenturm) grófi templom harangját ilyen veszélynél már meg sem húzták, az alsóőri (Unterwart) harang szavára vártak. Hasonló példákat találtam a tájon belül máshol is. Amíg csalc a harangtorony után kérdezgettem, nem kaptam választ, amikor a harangot kerestem, akkor tisztázódott a helyzet. Amikor megdicsérték a harangot, altkor beszélgethettünk arról, hogy az hol lóg. így aztán előkerültek a haranglábait is. Sohasem mondták, hogy a harangtoroiiy áll a falu legmagasabb pontján, hanem mindig csalt a harangot emlegették. (Ja, ezek az emberek akkor még nem olvastak néprajzi irodalmat és az idegenforgalom sem hangoztatta a harangtornyot, de a műemléki hivatal sem tudott róluk. Népraj zkutatóink eddig majdnem kivétel nélkül csalt ezekről a harangtornyokról beszéltek, és hallgattak a harangról. A lényegtelent emeltélt ld és a hasznosat hagyták a levegőbe elrezegni.) A mindennapi élet állandó kísérője volt a harang. Hangsúlyozom: a harang és nem a harangtoroiiy. Ha meghalt valaki a faluból (nemcsalt a 52