Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1997. (Szombathely, 1997)

3. szám - MŰHELY - Horváth Sándor: „Táji kultúrák léteznek" — Beszélgetés a 75 esztendős Gaál Károllyal -

gel időben jöjjek ki, meg ne lássák a szomszédok. No, így laktam én Pulyán. De elmenteni ahhoz az emberhez, akiről a plébános azt mondta, hogy hazudik. Öt-hat férfi volt éppen nála - az öreg mesélt. Nem tudta, hogy ki vagyok, mi vagyok, de ha jöttem, üljek le én is - mondta. Leültem, bekapcsoltam a magnetofonomat. De ő nem nekem mesélt, hanem a hajdani munkás társainak. Nyugdíjas munkás volt, Ribarics János. Az „Oregkilencnek" nevezték, mert kilenc gyermeke volt, és minden meséjében a kilences számot hangsúlyozta. Kisült, hogy ő Ausztria legjobb mesemondója. A legnagyobb számú mesét tőle vettem fel. Láttam, hogy itt szép eredmények lesznek. Akkor vonták össze a két Pulyát és az elöljárók gyűlése volt a községházán. Odamentem, és mondtam, hogy milyen nagyszerű anyagot találtam. Azt mondták, mutassam. Lejátszottam nekik egy részt, mire a polgármester kérdőre vont: én egy ilyen koldust akarok nekik beállítani hírességnek?! írjak inkább arról, hogy új iskolát csináltak! Végül ez a Pibarics-féle meseanyag lett az alapja annak a kötetnek, amelyik egy olyan európai mesekiadvány sorozatba - a Fabulába került, ahová addig még osztrák anyag nem jutott. Ezzel egy új mesekutatási irányzatot is útnak indítottam. Hogy lehet ezt az új kutatási irányzatot jellemezni? Én nem kerestem mesét, nem a holt anyagot kerestem. Hanem elmentem az emberek közé, s mindig felbukkant egy elbeszélő személyiség. Amit ő a saját közössége tagjainak elmondott, azt rögzítettem. Tehát egy közösség meseanyagát vettem fel. Pulyán a lakosok kilencven százaléka nem tudta, hogy az öreg mesemondó. Máig sem érdeldi Őket. Sokat foglalkozott egy horvátok lakta település, Stinác (németül: Stinatz, horvátul: Stinjaki) mesemondásával... A mesemondás a közehiiúltig csalt Stinácon maradt meg, mert ott korábban is az asszonyok mondták a mesét. Ez az egyetlen község, ahol asszonyok voltaic a mesemondók. Miért? Mert ott ugyanaz a változás - az ingázás -, ami a többi dél-burgenlandi településen 1968 és 1970 körül állt be, már 150 évvel korábban bekövetkezett, mivel a Batthyányok állatkereskedésre kiváltságot adtak a stiiiáciaknak. A férfiak úton voltaic, és Stinácon egy inatrilineáris életforma alakult ki. Az asszonyok vették át a férfiak munkáját is és a mesemondást is. Ott nem volt egyetlen férfi mesemondó sem, ugyanakkor a férfiak - amikor úton voltak, közülük sokan nagy elbeszélők voltaic. A mesélés legtöbbször a legszegényebbeknél maradt fenn. Akinek már tíz hold földje volt, az itt gazdagnak számított, s neki nem volt szabad mesélnie, mert a mese a gazdagoknál hazudozásnak minősült és rangon alulinak. Alsóőrön élt egy kiváló mese41