Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1997. (Szombathely, 1997)
2. szám - Salamon Nándor: „Kedves, gyöngéd kis lény ..." - 100 éve született Dési Huber Istváimé -
tes igazgatói munkája miatt. Ezek között pl. Dési Huber lcapcsolata miatt is." Leírta, hogy „állítólag a közvélemény helyteleníti (...) a rengeteg D.H. képet". Sejtései támadtak, hogy a hagyaték esetleg pincébe kerülhet s ezért pár, még át nem vett kép visszahagyását kérte. Közölte velem, hogy egyéb, hivatalos lépést tenni se ereje, se ideje. Gyors választ kért (1987. február 15), „mert nekem már nincs sok időm". Jól érezte, sejtette! Sietve nyugtattam meg, hogy az arcukat ritkán felfedő fantomok ármánykodásairól tudok, de „nem futamodom meg az első mtrikáktól". A művek jövőjéről meg azt írtam: „Becsülettel vállalt kötelességünk és feladatunk az itt lévő életművek gondozása, bemutatása, propagálása". Az ajándékozásról pedig: „Nyugodjon meg korábbi döntésében s ne bolygassuk tovább a dolgot". A jövőről meg: „Hiszem, az örökséget utódaink is képesek lesznek méltóan ápolni". A rossz hangulatot elütendő megjegyeztem: „Pince nincs a képtárban". Irigylésre méltó erejét, figyelmét utolsó levelei tanúsítják. Az egyikben a beharangozott celldömölld kiállításról érdeklődött, a baráti kör kiadványát dicséile s méltatlankodott, hogy Karig Sári hiába kérte a belépési kártyát. Örvendezett a Lossonczy-házaspár tervezett kiállításának és érveket vonultatott fel Gräber Margit ldállítása érdekében. Az utolsóban iroiükusan jegyezte meg „Ügy látszik, máris készülnek mielőbbi elliunyásomra (...), az egyik vidéld múzeumunk (...) számukra eladható grafilíák" iránt érdeklődött. Még néhány mondat a születésnapi ünneplés örömeiről és terhéről, aztán „mind melegebb szeretettel zárom soraimat". Megbékél tünk! Békesség-e sorsa a hagyatélmak? - Heitler Lászlónak Szombathelyt emlegetve mondta: „ma már nem szükséges a jelenlétem ott. Férjem művei biztos és jó helyen vannak ott". Ennek tudatában ment el. Sírjára esztendő múltán hozzá illó síremléket emelt, avatott Szombathely városa. Az állandó kiállítások kényszerű átrendezéseinek mindegyike megőrizte két pillérét, a „leülvárosok küzdelmes életű festőinek" legjobb munkáit. Amikor emlékező soraiinat papírra vetettem még álltak az „életmű metszetek", látható volt Dési Huber anyaga, bizonyságul, hogy nem érdem telenelcre hagyományozta azt a szép öregségében is hű kicsi asszony, aid így összegezte szerepét: „Én csak az a közkatona voltam, aid őrt álltain mellette". Az ügyben autentilcus Tímár Árpád szerint, „az ő emlékét az Őrzi meg, ha a képtáron belül a jövőben is kellő súllyal szerepel a Dési Huber gyűjtemény - ez teljesen megfelel az ő szándékának, végakaratának". A kérdés mégsem kerülhető meg: Őrzik-e tovább Stefi néni hagyatékát, vagy elvész az „euro-atlanti civilizáció" egyeduralomra törő, a hazai értékeket és a közönséget lebecsülő iramlásában? - Bizony tövisekből font koszom lemie az sírján, tíz évvel halála után! 28