Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

2. szám - Részlet Vas vármegye törvényhatósági bizottságának 1896. május 9-én megtartott ünnepi közgyűlésének jegyzőkönyvéből (forrásközlés)

Elnöklő főispán úr őméltósága üdvözölvén a törvényhatósági bizottság tagjait, kik az ezredéves ünnepi közgyűlés alkalmával oly szép számmal megjelentek, az ülést a jelenvoltak zajos éljenzése között megnyitja és a szólani kívánók feljegyzésével Horváth Dezső t[isztelet]béli főjegyzőt és I. aljegyzőt bízza meg. Ezután őméltósága a következő beszédet intézte a törvényhatósági bizottsághoz: Tekintetes Törvényhatósági Bizottság! Vas vármegye törvényhatósága ünnepet ül mai napon, kegyeletes ünnepet annak emlékére, hogy őseink 1000 éve alapították a magyar államot, azt a hazát, melyen kívül a költő szerint: számunkra nincsen hely, s amelynek rögéhez önfeláldozó szeretettel ragaszkodik nemzetünk. A honfoglalók vitézsége, a nemzet vezéreinek előrelátása s a magyar faj szívós jelleme egyaránt közrehatottak, hogy pusztuló népek vándorútját követve bár, megörökösödjék ezen a földön a magyar. Fajrokonok nélkül, környezve idegen, legtöbbször ellenséges népek által, alapították elődeink a magyar birodalmat; szervezték azt a nemzeti géniusfz] védpajzsa alatt, s bölcseségük sugallata szerint fenntartották ezer éven át, azzal a törhetetlen eréllyel, melyet csak az igaz hazaszeretet s önfeláldozó lelkesedés éleszt, s azzal a kitartással, mely nem egyszer az enyészet örvénye mellől ragadta ki a nemzetet s nyitotta meg előtte az újjászületés reményt nyújtó utait: Hosszas küzdelem s véres harcok után szereztek őseink ezen a földön hazát - s tartották meg azt, testvérül fogadván az ősök örökén talált népeket - a mai napig. De az ellenállhatlan harci bátorság, halálfélelemtől ment lelkesedés nem óvhatta volna meg a népek óceánja között ezt a maroknyi nemzetet, s nem tarthatta fenn, nem fejleszthette s emelhette volna a fejlődés mai fokára, ha a gondviselés őrködő keze nem védi, el nem hárítja a tornyosuló veszélyeket s nem istápolja, erősíti, buzdítja a nemzetet, midőn nem egyszer már legjobbjaink is reménytelenül tekintettek a jövő felé. Hála tehát az Isteni gondviselésnek, melynek köszönjük, hogy e fold máig a magyarok hazája, s hála a porladozó ősök erényeinek, kiknek köszönhetjük, hogy mi, a késő unokák, ugyanazzal a szeretettel csügghetünk e hazán, s munkálkodhatunk annak közjaván. De ha védett is bennünket a gondviselés, nagy feladatokat tűzött elénk, nagy és félreérthetetlen missfzjiót bízott reánk s az, hogy megértettük a gondviselés intő szózatát, állami létünk legbiztosabb alkotó elemévé vált. Az ősmagyarok hadúr istenének napja leáldozott bár, de felkelt nyomában a kereszt fényének világító sugara, mely napnyugatról a szeretet melegével árasztotta el a hazát s védte a magyart, a keleti kettős kereszt elhódító árnyékától s amely előtt későbbi századokban a félhold ragyogása, hosszú küzdelmek árán bár, elhomályosult. Nem lehet kétség a felett, hogy a kereszténység s a nyugati kultúra egyik leglényegesebb tényezője volt állami létünknek s ez az a biztos vezérfonál, mely bevezette a magyar nemzetet az európai államok művelt társadalmába, abba a nagy társadalomba, melyik