Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1992. (Szombathely, 1992)

1. szám - Palkó István: Várady Imre saeculáris méltatása (1892-1974)

egyik legszomorúbb időszaka volt, de később méginkább "megnehezült az idők járása fölöttünk." Várady itt töltött nyolc évnyi időszakát nem lehet úgy érdemben méltatni, hogy azt kiszakítsuk az azóta eltelt száz esztendő folyamatából, hanem csak úgy, hogy e folyamat szerves részeként, ebbe ágyazva vizsgáljuk, ahogy Bendefy is végigkísérte Várady egész pályafutását. Akkor, amikor ezen írásom címében a szabványos centenáriumi jelzőt mellőztem, s helyette a saecularis klasszikus latin minősítő jelzőt szándékosan használtam, akkor éppen az a megfontolás vezetett, hogy élesen elkülönítsem a leszűkítő "századik" jelzőt az egész század tartalmát kifejező és hordozó saecularis jelzőtől. Quintus Horatius Flaccus sem használta legnagyobb ódájában a kulináris centennarius 3 jelzőt, hanem "carmen saeculare"-nak nevezte el, mert nem egy századik évfordulót ünnepelt, hanem a császárkor legjelentősebb századát a maga egészében, szellemi tartalmában, azaz a század-énekét írta meg. A szokatlan saecularis jelzővel azt kívántam jelezni, hogy Váradyt nem volna ildomos elkoptatott epitheton ornánsokkal méltatni. Ha számba vesszük Váradynak írásában is ránk maradt emlékeit, azok száma elég gyér. Itt csak a szombathelyi írásairól van természetesen szó, melyek a következők: 1. A Tavaszi könyv c, a Népnyomdában 1920-ban megjelent verseskötet bevezetője. 2. A Vasvármegye és Szombathely Város Kultúregyesülete és a Vasvármegyei Múzeum 1. évkönyvnek szerkesztése, amely 1925-ben a Langer nyomdában látott napvilágot. 3. A már említett A legújabb olasz irodalom c. mű, amelynek helyi vonatkozása csupán az, hogy Szombathelyen jelent meg ugyancsak 1925-ben. Ennek könyvészeti nyomát sem Szombathely, sem a megye többi nyomdájának termékei között nem leltem meg (Lásd Kuntár Lajos: A Vas megyei könyvnyomdászat c. tanulmánya, amely a Vasi élet és irodalomban jelent meg 1957-ben.) Erről összegezésül azt állapíthatjuk meg, hogy Várady itt töltött nyolc évi munkásságának a gerincét nem ez képezte, hanem sokkal inkább a már többször érintett intézmények keretében végzett hatásos széleskörű, közéleti kulturális munkája, amelynek regisztrálása csak az említett intézmények belső iratanyagából és a korabeli sajtó közleményeiből volna lehetséges, amely itt természetesen nem lehet feladatunk. Ebből a sokrétű kulturális munkából, tevékenységből egyet azonban megkülönböztető figyelemben részesíthetünk helyi jellege és értéke alapján. Ez pedig a Várady-Bakó József viszony kérdése, amelyet Rózsa Béla piedesztálra emelt kutatásai és Váradyval történt levelezése nyomán. (Életünk, 1972. l.sz. 47-48.p.) Bár pontosan ismerem e folyamat lényegét, nem ez alapján szólok róla, hanem saját tapasztalataim, élményeim és kapcsolataim alapján. Magamat több, mint hat évtized kötött e terület művelődési, kulturális és irodalmi életéhez. Az itt élt és élő írókat, művészeket, a kulturális élet szereplőit néhány kivételtől eltekintve ismertem és ismerem. Legtöbbjükkel -így Bakó Józseffel is- személyes, sőt baráti viszonyban voltam tanárként, szerkesztőként, és az irodalmi élet szervezőjeként és emberként egyaránt. Bakó Jóskával egész élete végéig élt elevenen emberi kapcsolatunk. Gyakoriak voltak "szeánszaink" a Közkórház üvegházának szuterén szobájában, amelynek gazdája Kertész Jóska volt. Itt folytattuk tanakodásainkat irodalmi, kulturális viszonyainkról, annak sivár körülményeiről, sőt teendőiről. így hitelesen, Bakó Jóska sa23