Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1992. (Szombathely, 1992)

2. szám - Ács László: Az őszi elmúlás költője —100 éve született Ősz Iván —

prózai írások egymáshoz. Még véleményeket, kritikákat is fogalmaznak, s a reménytelenségben is biztatják egymást. "A gondviselés őrködésében bizom. Homérosszal, a Holt-tengeri leletekkel sem bírt az idő. Semmit sem lehet tudni A jövő bizonyára megtalálja mindazt, amire kíváncsi Ha meg nem kíváncsi, az nem fontos. Kíváncsiságuk nélkül is sok mindent orruk elé dobálhat a föld és az idő." 1955-ben 20 év termését gyűjti össze egy kéziratos kötetbe. Ezek már a magány versei.A rímek erdejében gyakran kalandozik Szombathelyre, vagy Istentől kér reményt és csendes elmúlást. Néhányszor még a személyes találkozás öröme is megadatik számára a régi barátokkal. Utolsó napsugarak az őszi égen. "Eléjük rakom emlékkönyvem: -írjatok valamit bele. Megmártják tollúkat a könnyben, S úgy írják könyvemet tele." (Emlékkönyvem) Azonban hátra van még egy próbatétel. "1960. aug. 30-án aztán az elmúlt előző évtized kegyetlenül megerőltető kenyérkereseti munkájától meggyötört szervezetemet agytrombózis érte." Felépül ugyan, de kimozdulni már alig mer. Ha első évtizedeiben néhány négyzetkilométerből állt számára a világ, akkor ez most pár négyzetméterre zsugorodik. A kályhasutba húzódva Krudyt, Juhászt olvas, ábrándozik. "A Mecsek, az Irottkő, a Szentgyörgyhegy Újvár, a vasi és egyéb tájak tartoznak még nekünk egy együttes szimbádi csatangolással, amikor is postakocsink színes alkonyattájt megáll valamely átmenti csárdánál, betelepszünk az eperfa alá, piros abroszt boríttatunk a kövér fogadósnéval a kecskelábú asztalra, békebelezünk hat tojásból rántottát némi szalonnával, utána gurítunk néhány pohár borocskát, aztán elnézve a messzeségbe, ahol a kék hegyek vannak, elkezdjük: Hát erre emlékszel-e?" Azért a feltámadás reményét sejteti számára, hogy a 60-as években néhány versét az Új Ember, az Életünk és a Vigília közli. Remélheti, hogy talán mégsem tűnik el végképpen az ismeretlenségben. A tollat soha nem teszi le. Újabb kéziratos kötetek következnek: az Utolsó állomás, az Örök nyugvóhelyem felé, a Hóförgetegben hullott faleveleim és a Fel-alá topogás a határon sötétedés előtt. Az élet már örök búcsúzás. Számára a halál nem félelmetes megsemmisülés, hanem találkozás Istennel. "Menj csak szegény, az életed nehéz volt. Adjon szebbet és könnyebbet az égbolt." (Búcsúztató magam felett) Sok a vers, de a múzsa csókját ritkán érezzük rajtuk. Közhely-bölcselkedések, nosztalgikus emlékezések, megbékélt kesergés ismétlődnek újra meg újra színtelenül. Önmaga is érzi ezt: Egyhangú síp a hangszerem, Mégis makacsul szüntelen Egyre-egyre csak zengetem..." (Egyhangú síp) 17