Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1992. (Szombathely, 1992)

2. szám - Ács László: Az őszi elmúlás költője —100 éve született Ősz Iván —

Közben megházasodik, s a polgári pályán is emelkedni kezd. 1924-ben a város főjegyzője lesz, 1930-ban városi tanácsnok, akinek feladata a város kulturális ügyeinek intézése. írói aktivitása azonban egyelőre nem csökken. 1930-ban Lélekharang címen új verseskötetkét ad ki. "Előfizetőt eddig szereztek kb. 100-at 2 pengőjével. De remélem, hogy ha jobban ráfekszünk, a költségeimet majd csak összeszedem. Maradni persze nem marad semmi, mert pénzbeszedőt és kézbesítőt kell fogadnom. így is legalább 150 szegény pasast terrorizálni kell, hogy előfizessen." Úgy látszik, sikerült, mert a kötet megjelent. Ebben találunk néhány játékosabb verset, de a téma marad a régi: "Kik látjátok, emberek, Fonogatom, kötözöm Távozó vitorlám, Koszorúba csendben, A partokról dobjatok Hogy legyen, ha meghalok, Néhány virágot rám. Mit szívemre tennem." (Jó az Isten, jót ád) S milyen különös, van benne egy öt évvel későbbi Kosztolányi sor: "Nem fáj, hogy egyszer el kell mennem innen." (Hit) Lassan, lassan a budapesti sajtó is befogadja. Az Élet közli elbeszéléseit, verseit, a Katolikus Szemle, a Magyar Kultúra, a Napkelet kritikákban méltatja könyveit, bár ritka vendégként. Igazán soha nem tud kitörni a vidék s a magány elszigetelő hálója mögül, s talán igazán nem is akar. 1930-ban még a pécsi Dunántúlban folytatásos regénye is megjelenik Kárhozat címen. Később különnyomatként kötetben is kiadja, de a gyenge minőségű papír miatt perel a szerző, s a könyvet bezúzzák. Alig néhány példány menekül meg. Pedig az író legolvasmányosabb munkája. Fordulatos, kedves, hangulatos. Önéletrajzi mozzanatok is előfordulnak benne. Csak mintha Gárdonyi írta volna a Szunyoghy miatyánkja társaként. Utolsó megjelent verseskötete az Őszi esték.(1934) A gazdasági válság tragikus éveinek hatására kilépett szűk világából, s először a szociális problémák is megjelentek verseiben. "Roskadt fejjel tűnődik a magyar: -Mit ér, amit az ember betakar! A termés jó, de ára oly kevés. Kezdődik újra minden szenvedés. Lámpánkba télen olaj nem kerül, Sötét vackokban tengünk tétlenül." (Rábamenti tájon) Életének ebben a felívelő szakaszában még két öröm éri. 1936-ban sikerült elindítania írótársainak közreműködésével az ország egyik legszínvonalasabb vidéki irodalmi folyóiratát, az írott Kő-t. Két év alatt 8 szám jelent meg, s országos nevek is publikáltak benne jónevű vasi írók mellett. A másik öröm személyes volt: 1938-ban a katolikus írók társasága, a Szent István Akadémia választotta tagjai sorába, mert "Ősz Iván a sajátos dunántúli létforma igaz megmutatója, anélkül, hogy regionalizmusba veszne."

6 15