Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1991. (Szombathely, 1991)

2. szám - MŰHELY - Szabó László: A nemzetiségekről - honismeret ürügyén

amelynek nagy része (mintegy 1/3-a) határain kívülre került. Ettől a pillanattól kezdve a nemzetiségi kérdés új vetülete jelenik meg a magyar politikában. Most már a fő figyelem nem az országhatárokon belül élő kisebbségek, hanem a határainkon kívülre került magyarok felé fordult. És ez természetes is. Hiszen minden nemzet számára ab ovo fontosabb kérdés a saját, kitaszíttatott sorstársainak az ügye minden más nemzeti — nemzetiségi ügynél. A Horthy-korszakot és politikusait ebbéli ügybuzgalmukért nemhogy elítélni (mint ahogy 1945 után a hivatalos politika tette) nem szabad, hanem a kérdéssel való foglalkozást természetesnek kell tekintenünk. Nem tudok elképzelni olyan, a nemzetért is felelős politikai rendszert, amely az adott körülmények közt ne tekintette volna politikája integráns, sőt központi kérdésének a határon kívüli magyarság ügyét. Mégis: joggal bírálható az 1920-45 közti hatalom nemzetiségpolitikája. Mégpedig ezért, mert -jóhiszeműen tételezzük föl— a magyarság megcsonkítása, megnyomorítása miatt érzett és a közvélemény által fölkorbácsolt hangulatban a valós probléma rossz megoldási módját (területi revízió) tűzte ki célul; másrészt pedig intoleráns volt, az országhatáron belüli nemzetiségek gondjai iránt. Sőt, kimondatlanul is azt az érzést sugallta, mintha a magyar kisebbségekre mért keresztet, gyötrelmet és könnyet a határokon belüli idegenekkel —nemzetiségiekkel és kisebbségekkel (pl. zsidókkal)— is érzékeltetni kell. Másrészt azért is elítélhető e korszak nemzetiségi politikája, mert a pillanatnyi (külpolitikai) érdekek mentén diszkriminatív volt. Ugyanis a németség (különösen a 30-as évek végétől) az egyéb nemzetiségiekhez képest megkülönböztetett bánásmódban részesült. Magyarország nemzetiségi térképét a II. világháburút lezáró nemzetközi megállapodások újra átrajzolták. A "kollektív bűnösség" elvét elfogadva tízezrével telepítették ki azt a németséget, amely szorgalmával, céltudatosságával, örökölt és hozott kultúrájával virágzó falvakat teremtett (épített); ugyanakkor számos szlovákiai és romániai magyarnak kellett lakhelyet és életteret cserélnie. Az 1948-as fordulat után keserves sors volt nemzetiséginek lenni Magyarországon. Miközben a Rákosi-féle vezetés a tejjel-mézzel folyó Kánaán vízióját rajzolta meg minden hazánkban élő ember számára, a nemzetiségeket kétszeres elnyomás alatt tartotta. A tízmillió "fasiszta" magyarnak is bűnhődnie kellett, de sokkal inkább nehéz volt vállalnia ebben az időben valakinek is német, szláv (pláne délszláv) voltát. A hazai megmaradt németség az ismert történelmi okok miatt szenvedett, a délszlávok pedig 1949 után a Tájékoztatási Iroda által a titoizmust megbélyegző határozat miatt. Sok-sok személyes tragédiáról, megfélemlítésről és mellőzésről tudnának beszélni e korból a megyében élő nemzetiségiek is. Annál is inkább, mert ők a határ mellett éltek, kitéve mindenféle szervezett ármánykodásnak és veszélyhelyzetnek. Nem csoda, hogy körükben ma is élő bizalmatlanság van; s ezért nem mindannyian merik megvallani és vállalni nemzetiségi hovatartozásukat. Az 1956-os forradalmat követő kádári időszakban a magyarországi nemzetiségi politika korlátozottan pozitív fordulatot vett. A hatalmat erőszakosan magához ragadó csoport, s az MSZMP viszonylag hamar fölismerte, hogy felszínen maradásához nagy segítséget jelenthet —országhatáron belül és túl— a nemzetiségi kérdéssel való árnyalt foglalkozás. A Magyarország a legvidámabb barakk... 15