Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1990. (Szombathely, 1990)

ADATTÁR - Takáts Géza: Ami egy gyártörténetből kimaradt

karácsony-újév körüli napokban voltak (és persze az előadások is). Ez azt jelentette, hogy a színpadi próbák november-december hónapokban voltak és általában a zárda dísztermének színpadán (ma Kossuth Zsuzsanna Ált. Iskola). Persze a terem hideg volt, fűtetlen és mégis napról napra megjelentünk a zenekar tagjaival együtt a próbákon, melyek legtöbbször a késő éjszakai órákba nyúltak. (A színpad mögött volt egy egészen kicsi szoba, ide mentünk be időnként melegedni a kis vaskályha köré, melybe tüzelőt (szenet, fát) mi vittük magunkkal. Feledhetetlen napok voltak ezek, hiszen egy csodálatos együttes kovácsolódott össze, olyan társaság, melyet nemcsak a személyes barátság, hanem ennél sokkal - de sokkal több - az együvétartozás öröme és az a "szent" cél tartott össze, hogy e sokat sanyargatott város (akkor még az ország köztudatában "bűnös" városként számontartott) lakosságának felüdülést, szórakozást, kikapcsolódást nyújthasson. Hogy ez mennyire így volt, csupán egy esetet említek. Az egyik operettnek zeneileg is igen nehéz részét már ki tudja hányadszor intonálta be Guszti barátunk- már jóval éjfél után. A hangulat érthetően roppant idegtépő volt már. "Na utoljára mégegyszer" és a zenekar belekezdett: ám néhány taktus után Guszti leintette és ráförmedt a primhegedűsre V.-nére (aki szintén tanára volt a zeneiskolának, korát tekintve pedig Gusztinak anyja lehetett volna): "Maga pancser! Nem tud négyig számolni?!" A hölgy szó nélkül távozott hegedűjét tokjába zárva. Valamennyien meg voltunk rökönyödve és szentül hittük, hogy ezt az asszonyt egyhamar nem látjuk körünkben. Másnap este 7 órakor a próba kezdetére V-né, mintha mi sem történt volna, elfoglalta helyét a zenekarban! Soha nem tudtuk meg, hogy mi történt a közbülső időben, megkövette-e Guszti a hölgyet, vagy valami egyéb formában történt-e kiengesztelés, tény, hogy a próbák zavartalanul folytak tovább. Hát ilyen szellem hatott át bennünket. Csoda-e hát, hogy egy ilyen gárda a legnehezebb feladatokkal is meg tudott birkózni, hogy a kultúrát szolgálja ? * * * A háborúnak a gyárra nézve is természetszerűleg szomorú, sőt tragikus következményeiről, illetve arról, hogy ez a termelést és ezen keresztül az emberek életkörülményeit milyen hátrányosan befolyásolta, könyvemben részletesen írtam. Ezért most csupán egy-két jellemző adat álljon mintegy mementóul: Amíg a Butors,zövetgyár átlagos munkáslétszáma 1936-ban 185 fő, 1939-ben már 253 fő volt, addig 1945. január hó átlagában csupán 68 fő! A gyár igen komoly exportot is bonyolított (termelésének mintegy 20%-át). Termékeink eljutottak Angliába (egy bradfordi céghez), Argentínába (egy Buenos-Aires-i cég volt a vevő), Dél-Afrikába egy johannesburgi céghez és Tel-Avivban is volt egy J.Kasthan nevű cég a termékeink vásárlói között A háború- sajnos - ezeket a kapcsolatokat is elvágta. A gyár irattárában ma is fellelhető az angol ügynök-cég levele(1940.március 7-én kelt), melyben sajnálattal konstatálja a háborús helyzetet, és reméli, hogy majd ennek végeztével ismét kapcsolatba kerülhetünk, mert termékeinkkel nagyon meg voltak elégedve az ottani vevők. Még egy gondolat a háború utáni, pontosabban az inflációs hónapokra vonatkozóan (talán nem árt éppen most, a jelenlegi gazdasági helyzetünkben okulásul). A pengő romlása rohamléptekkel "haladt előre". A gyár egyik legelső és még hosszú évtizedekig piacon volt terméke volt a "Traviata" fantázianevű un. parasztgarnitúra (2 ágy- és 1 asztalterítő). Nos ennek 1944. február 16-i ára 274,- Pengő volt (ezt egy munkás kétheti keresetéből megvehette). Ugyanez a garnitúra 1946. február 23-án, tehát két hét múlva már 8.700.000,- Pengőbe került! Aztán persze még tovább emelkedtek az 77