Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1990. (Szombathely, 1990)

ADATTÁR - Kuntár Lajos: A kéményseprőipar szombathelyi múltjából

A kéményseprők ruházata és munkaszerszámai Idős kéményseprők állítása szerint formaruhájuk eredete Mária Teréziáig nyúlik vissza. A hagyomány szerint a császárnő terveztette és rendelte el egész birodalmában az egységes munkaruhát. Tűzrendészeti feladataik folytán a kéményseprőket mentesítették minden katonai szolgálat alól. Ennek külső kifejezésére kaptak derékszíjat, csatján a császári címerrel. A kiegyezés után ezt a magyar címer váltotta fel. Derék "füstfaragóink" 1935-ig hordták címerünket, ekkor a munkakerületük száma került csatjukra. A Monarchia felbomlása után is Ausztria szállította a volt tagországokba a kéményseprők ruhadarabjait és szerszámait. Innen van az, hogy a kéményseprő ipar kellékei nagy többsége elnevezése német eredetű. (Időbe tellett a magyarításuk.) Az egyszerűen "kormosnak" nevezett munkaruhából kettő volt: téli és nyári. Az előbbinek fusztián, esetleg szarvasbőr, az utóbbinak pedig vászon volt az anyaga. Mindkettőt foltokkal látták el a hajlatokban. A kéménybe mászások idején a tartósságot próbálták ezzel elérni. 1949 és 1954 között részletesen rögzítettem a kéményseprői munka kelléktárát. Elmondások és tapasztalataim alapján így irtam le akkor, tehát 40 évvel ezelőtt, az iparban dolgozók ruházatát és munkaszerszámait. Kabát. Testhezálló, két legombolható, ellenzővel ellátott felső zsebbel, sűrű fémgombokkal, a háton, a könyökön és a vállakon foltokkal. Az ujjak alul szűkre szabottak és beköthetők. Nadrág. Szabása hasonlít a sínadrágéhoz. Két oldalán felülről nyíló, legombolható, ellenzős zsebekkel. Ülőrészén és térdein foltokkal. Szájkendő. Kb. 75 x 75 cm nagyságú vászondarab, melyet munka közben a szájra kötnek. A levegőt ezen keresztül szívják be és az orron át engdik ki. A korom belélegezését akadályozzák meg vele. Fejvédő. Anyaga azonos a kormosruhájéval. A fejet teljesen befedi, csak az arc marad szabadon. Alsó vége ráfekszik a hátra, illetőleg a vállakra. Sapka. Bársonyból, selyemből vagy vászonból készült. Az utcán és egyszerűbb munkák alkalmával hordják. Deréköv. Már szóltam róla. Papucs. A múltban általános, úgynevezett mászókéményekben csak mezítláb lehetett mászni, ezért kényszerültek a kéményseprők még télen is papucsban járni. A múlt század közepétől előbb a városokban, majd századunkban falvainkban is szaporodtak a henger (cilinder) kémények. Ezek tisztítása kívülről történik, a papucsot bakanccsal váltották fel az ilyen munkát végzők. Közhelyszerű, de igaz az a nézet, hogy jó munkát csak megfelelő ruhában lehet végezni, így tartották ezt a mesterek is, mert alkalmazás előtt a jelentkező munkakönyvével együtt a ruházatát is megvizsgálták. (A kéményseprőknek a múltban maguknak kellett gondoskodniuk ruházatukról. 1949-től, vagyis a vállalati keretben, természetbeni járandóságként kapják ruhájukat az alkalmazottak. A vadonatúj bakancs, a téli és nyári ruha 18 havi hordás után kerül a dolgozó tulajdonába.) Félévszázaddal ezelőtt a következő munkaeszközöket használták kéményseprőink: Létra. A kéményajtók elérésére szolgált. Menetközben a jobb vállon viszik. Ágseprő. Nyírfaágból készül, a kémények belülről történő tisztításának kelléke. A bal hónalj alatt hordják. Kéménykefe (stószkefe). 3-4 cm vastag drótból négy szálat összefonnak. Az úgynevezett fej, fibrisz, sziám anyagból készül, mégpedig a következőképpen: a 18-20 cm hosszúra vágott kefeanyagot 25-30 cm-re, egyenletes elosztásban, becsavarják a drót négy szála közé. Hossza általában 6-8 méter. Köralakban 144