Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1989. (Szombathely, 1989)

1. szám - Ács László: „De azért szépeket álmodom." 100 éve született Finta Sándor

Vas megye nagy és jó költőkben mindig gazdag volt, irodalmi mércével mérhető prózaírója alig akadt néhány. Fintát is elsősorban költőként tartják számon. Fiatalon rajongott Adyért és a nyugatosokért, költészete azonban, — ha van is sok szép verse —, az Arany János nyomán felvirágzott népnemzeti költészet utánérzéseiből csak ritkán tudott kiemelkedni, inkább csak akkor, ha személyes sorsának motívumai késztették írásra. Prózája azonban a lég jelentősebb vasi írók sorába emeli. Három regénye és elbeszélései a legjobb értelembe vett realista munkák, szemlélete, hangulatai talán Mórához, Kincs Istvánhoz állnak legközelebb. Igaz rokonszenvvel ábrázolja a kisváros szegény polgárait, iparosait, elesettjeit, meleg szeretettel fordul a gyerekek felé. Csodálhatjuk termékenységét, törhetetlen alkotókedvét. Hiszen népes családról kellett gondoskodnia a tanítói fizetésből, és egyik gyermekének halála is mély sebet ütött a lelkén. „Én is készítgetem verseskönyvem íveit. Szeretném útra küldeni ezeket az évek óta nálam heverő verseket, azért, hogy esetleg egy új, nagyobb szabású dolgot írjak a vakációban. Sajnos rossz idők járnak felettünk. Ki olvas ma verset? De mégis csak ír az ember, mert érzi, hogy a lelkének beszélnie kell s prédikálunk a falaknak, mint Szt. Antal a halainak.. . kevés az időm a nyugodt irogatásra. Meg ez a tartós téli hideg. Nem lehet a hideg ebédlőben íróasztalhoz ülni." (31. IV. 16.) Verseskötetének megjelenése után így összegezi a vidéki írósorsot: „a szegényes külsőre való hivatkozásod is jól esik mert erről tanulmányt is lehetne írni, hiszen ez a mi kath. írói sorsunk jövőjének a képe, A magunk erejéből 2—300 példány keserves elhelyezéséből 1 pengős áron több áldozatra és szebb kiállításra nem telik. Ez a valóság. A Forrásvízből összesen 275 példányt adtam el, száz meg tiszteletpéldányként csúszott el." Múlnak az évek. A két írott Kő-ben

4 néha megjelenik egy-egy elbeszélése vagy verse, de fogy a hit és az erő. Egyszer fellobognak benne a vágyak: „Szeretnék még néhány szép alkotásra eljutni, ha eljuthatok egyáltalán. Két verseskönyvre, két regényre, néhány színdarabra vágyakozom titkos epekedéssel. Ha nem írhatom meg, torzó maradok. De ebbe is belenyugszom, ahogy minden rosszat megszokik lassan az ember, sőt a rosszban is talál örömet" — írja 1940-ben. De két év múlva már csak a csendes rezignáció csendül ki soraiból: „Az élet sokszor megvert, sokszor meg is dicsért A dicséret elszállt, a verés emlékeit azonban érzem. Ez a mérlegem. Környezetem az örökös gond és a kántori szegénység, amely az ötgyerekes apát húzza-nyúzza. De azért szépeket álmodom s néha nagyon édesen fölérzek. Megírok néha\ egy-egy boldog verset s ennyi az egész. Ilyenkor örülök, érzem

y hogy élek. S így szép az élet is." (1942. júl. 9.) Hosszú betegség után 1950. augusztus 29-én halt meg Szombathelyen. Csak íróbarátainak szűk köre gyászolta meg. Váth János így sóhajtott föl: „Finta Sándort eltemették. Szomorú vég .. . egy sort sem írtak róla. Igazán nem érdemelte volna meg a nekrológot?"

5 A püspöki iskola tanítójának, a katolikus írónak 1950-ben nem járt nekrológ. Nevét az elmúlt 40 évben alig írták le. Pedig tehetsége, írói munkája, a vasi irodalomért hozott áldozata többet érdemel. 7