Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1989. (Szombathely, 1989)

1. szám - ADATTÁR - Fülöp László: Egy elfeledett természeti emlékről, egy kútról

FÜLÖP LÁSZLÖ EGY ELFELEDETT TERMÉSZETI EMLÉKRŐL, EGY KŰtRÓL Századunkban minden település lakói és vezetői igyekeznek megmenteni a régi idők jellegzetes épületeit (kúriák, kastélyok, templomok) eszközeit, minden apró értékes és hagyományt őrző szellemi terméket, lehet az akár utca, akár csárda neve. Természetesen előnyben vannak azok a városok, amelyeknek nagyobb a múltja, ahol a történelem viszontagságai közt fennmaradtak olyan objektumok, amelyek egy korábbi századot idéznek. Kedvező helyzetben van ebből a szempontból Magyarországon a Nyugatdunántúli terület, amely viszonylag keveset szenvedett a töröktől, ahol a művészeti, politikai és társadalmi élet — ha nem is zökkenőmentesen, de — élt tovább, szinte megszakítás nélkül folytatva az előző évtizedek és évszázadok kultúráját, eredményeit. Így van ez Sárvárott is, a nagymúltú városkában, amely hűen őrzi a múlt emlékeit, ugyanakkor mindig tud valami újat, századunkra jellemzőt is fölmutatni. Napjainkban sokszor nehéz eldönteni, hogy egy adott közösségnek mi a műemlék jellegű, illetve mi az, amit az idegenforgalomnak, s mi az amit saját magunknak, helybélieknek újítunk föl. A hagyományőrzés, az összefogás, a múlt idézése és fölelevenítése sokszor többet használ az ott élőknek, mint az adott településre látogató idegeneknek, akik érzelmileg nem élik át egy-egy kisebb jelentőségű, de helyileg fontos objektum létét, fennmaradását és ápolását. Ilyen Sárváron a Tikászkép, amely új helyén, pontos hasonmásával is eredeti sárvári, s minden ott élő tudja, hogy számára biztos tájékozódási pont. Hasonlóképpen említhetem a sári Szent Miklós plébániatemplomot, amelynek alsó szintjei gótikusak, vagy az Ürhegy alján 1800-ban épített Kálvária kápolnát, ahol még soha nem láttam érdeklődő kirándulókat. Nem sorolom tovább e kis város mások által is ismert látnivalóit, rátérek a címben megnevezett kútra. A sárvári Hegyközség legrégebbi kútjáról van szó, amely több évszázadon keresztül látta el a környék lakóit ivóvízzel. Valaha egy kút nagy érték volt, főként dombos-hegyes vidéken, hisz ásása jelentős anyagi ráfordítással járt. A lakók szívesen köveztek ki egy természetes bővizű forrást, amely a földrajzi viszonyok miatt adva volt, átalakították kúttá. így párosult a természeti adottság az egyéni szükségletek kielégítésével. (Sárváron hasonló a Szombathely felé vezető úttól északra található Állókút.) Felvetődik a kérdés, hogy kútról avagy forrásról van-e szó. A magyar nyelv értelmező szótára határozottan elkülöníti a kúttól és a forrástól a kútforrás fogalmat: „olyan forrás, amelynek vize valamely kutat táplál". Az összetett szó a földből természetes úton, akár folyamatosan, akár időszakosan felszínre törő vizet és helyét, előtagja pedig a mesterséges beavatkozást (kővel kirakás, elvezetés, káva stb.) jelenti. Ilyen lehetett a legrégebbi hegyi kút is. Első írásos lejegyzésével közvetve találkozunk 1660-ban majd 1669-ben, a Nádasdy Ferenc Múzeum helytörténeti osztályán őrzött, kéziratos adásvételi jegyzőkönyvekben. „ .. . hogy az mi nemű Szölö öröksége volt Budák Katának, önön maga leananak Szent Kűtt hegyen, Melnek Szomszédsága főlserul uy Sabo János ..." „ . . . én átadtam szülümet Bannay Martonak Szent kutty hegy..." 74