Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1989. (Szombathely, 1989)

2. szám - Horváth Ernő: Vasi természettudósokra emlékezünk

teményei nem maradtak meg, pedig sok információt szolgáltathattak volna a korabeli nyugat-dunántúli parkok növényvilágáról és környezetük lepkefaunájáról. 1880-ban kezdte meg középiskolai tanulmányait a bécsi Theresianumban, ahol hamarosan kitűnt nagyfokú botanikai felkészültségével és rendkívüli nyelvtehetségével, melyeket nagy szorgalommal tovább bővített és mélyített. A tantárgyak közül nagy szeretettel viseltetett a latin és a görög nyelvek iránt, mivel érezte, hogy ezek nagy segítségére lesznek a növényvilág megismerésében és megnevezésében. Még ugyanebben az iskolában szülői engedéllyel festészetből is magánórákat vett, melynek tapasztalatai a későbbi parképítő és virágkötészeti munkáiban kamatozódtak, bizonyítva azt, hogy a parképítés is művészi munka, ahol a művész nem a palettáról vett festékekkel, hanem a csemetekertben nevelt növényekből állítja össze szín és forma kompozícióit, vagyis az élő műalkotást, a kertet. 1888-ban befejezte középiskolai tanulmányait, majd kitüntetéssel érettségi vizsgát tett. Ezt követően egy évig a 11-es huszárezred önkéntese, majd Bécsben, a belgiumi Louvainban és Budapesten jogi tanulmányokat folytatott, s mellette a politikai tudományokból doktori címet szerzett. 1890 januárjában, beiratkozva a louvaini egyetemre, Brüsszelbe került, ahonnan egy fél év alatt beutazta Hollandiát, Belgiumot, Angliát, Franciaországot. Itt elsősorban a parkok, botanikuskertek foglalkoztatták, melyek megfigyeléséről pontos és részletes naplót vezetett. 1891-ben a mediterráneumban folytatta útját, ahol tömegesen találkozott az örökzöldekkel, s ahol először merült fel benne a gondolat, hogy a Genfi-tónál, a Riviérán és Spanyolországban látott örökzöldek vajon nálunk Közép-Európában is megélnének-e? Már ezen útjairól is több teleírt füzettel tért haza. 1892-ben a Tátrába tett nyári kirándulása során ismerkedett meg Migazzi Antónia grófnővel, Migazzi Wilhelm (1830—1896) császári és királyi kamarás, titkos tanácsos, Barcs vármegye főispánjának leányával, aki 1868. március 6-án született Malonyán. Az ismeretségből szerelem, majd házasság született, melyet még 1892-ben Aranyosmaróton megkötöttek. A feleség mindenben alkalmazkodott férje botanikai, parképítő törekvéseihez és azok megvalósítását is segítette, lemondva a zajos városi és főúri életmódról. A Genfi-tó partján, Spanyolországban és a Kanári-szigeteken tett nászútjukról hazatérve Malonyára költöztek, ahol elkezdték az új kastély építését, valamint a mintegy 80 holdas parkterület első mediterrán növényeinek, a nászútról magukkal hozott délszaki növények magjainak elültetését. Ambrózyt a kikelő növények annyira fellelkesítették, hogy egyre nagyobb lendülettel látott hozzá a növények telepítéséhez. Felismerte, hogy az örökzöld növények megmaradásának az a feltétele, hogy a számukra legmegfelelőbb helyre és kellő védelembe telepítsük őket, óvva a szárító szelek és a koratávaszi napsugár kártékony hatásai ellen. Ezek figyelembevételével és alkalmazásával született és gazdagodott a Malonyai Arborétum, mely az 1910-es évek elejére már lényeges vonásaiban Olaszország ama leghíresebb kertjeire emlékeztetett, amelyekben tudatosan és rendszeresen gyűjtötték a legkülönfélébb növényeket. A Malonyán szerzett tapasztalatai alapján mondta ki az örökzöldek közép-európai telepíthetetlensége elleni jelmondatát, miszerint „Nem a klíma, mi vagyunk ebben a hibásak, az előítélet az, ami megbénít bennünket." Ambrózy 22 éven keresztül, fáradhatatlanul dolgozott Malonyán, melynek parkjáról akkor azt írta: „Malonyán az ősz nem szomorú. Az őszi lombhullás 6