Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1988. (Szombathely, 1988)

1. szám - ADATTÁR - Ács László: Falusi Thália. A irábagyarmati színjáftszas krónikája 2. rész

kabaréműsort kezdtünk tanulná egy fiatalokból áldó kis csoporttal. Mintegy 15-en voltunk. És 1968. március 3-án újra szétszaladt a függöny. Kevesen ültek a nézőtéren, de 120-an mégis csak eljöttek. Azonban készült akkor már nagy előadás is. A Szülői Munkaközösség keretében Zolnay Vilmos: A pokol tornáca című 2. világháborús tragédiáját mutattuk be. A két előadásra isimét három és félszázán jöttek el. Mint a nagy sikerek idején. S aztán karácsonykor Moliere Dandin György-e következett. Először játszottunk karácsony napján. S ettől kezdve minden téli előadásunkra ekkor került sor. Rájöttem, hogy az ünnepek semmittevése elfárasztja otthon a falusi embereket, örülnek, ha valahová kimozdulhatnak. Ha alkalmazkodunk a tévéhez, nem üti egymást a két dolog. Kiderült, hogy minden jóslat ellenére a falu igényli saját színjátszóinak játékát. Kialakulóban volt egy olyan köre az embereknek, akik minden bemutatónkat megnézték. Ez a 60-as évek végén 200 körül mozgott, a hetvenes évek elején elérte a 300^at, a vége felé pedig 400 fölé emelkedett. Ezekhez csatlakozott az a 100—150 néző, aki esetenként jött el egyik vagy imásik előadásra. Tíz gyönyörű esztendő 1970. decemberében játszottuk azt a darabot, amelyik a régi nagy sikereket idézte, Móricz: Légy jó mindhalálig-ját. A közel 400 néző a két előadáson már zsúfolt házat jelentett. Az ligiazi fordulatot azonban A szép juhászné hozta. A néma levente óta nem volt előadás ekkora szenzáció. Napokiig erről beszéltek, s a nézőszám először lépte át a 400-at (402). Ősszel Kisfaludy kedves darabját, a Csalódások-at tanultuk zenés változatban, kissé korszerűsített átdolgozásban. Hangulatos előadás volt, a közönség zsúfolásig töltötte meg ismét a termet. Egyáltalán kezdte a falu népe megszokni, hogy a karácsonyhoz, húsvéthoz hozzátartozik a színház, s az ünnep egyhangúságát feloldandó, érdemes oda elmenni, jóízű 'történetet lehet látni, aminek van eleje, közepe, vége, neim ad fel rébuszokat, és nem akarja az embereket valamire imindenáron rábeszélni. 1973 .tavaszán volt a kultúrotthon megnyitásának tízéves évfordulója. Szerettük volna valamivel megünnepelni. így játszottuk le újra a régi szereplőkkel az egykori nagy sikert, A néma leventé-t. Az előadás emlékezetes szereplője Támiis József volt Galeotto Marzio szerepében. 72 évesen játszotta el újra tíz év előtti szerepét. Mikor az előadás végén a lányok virággal köszöntötték a színpadon, sok szemben jelentek meg a könnyek. Erről a Vas Népe is megemlékezett: „Vasárnap este Heltai Jenő: 'Néma levente című színművét mutatják be. Az est külön érdekessége lesz még, hogy ezzel búcsúzik a színjátszástól a 72 éves Támiis József rábagyarmati földműves, jelenleg téesz nyugdíjas. Támis József fiatal kora óta állandóan tagja volt a községi színjátszó csoportnak" (3) Sok szereplővel kellemesebb a játék, bár nagyobb a gond. Több élet van a próbákon, jobban jön a közönség. Így gondoltam Móricz Kismadár-]ára. Igaz, itt-ott bántotta a fülemet a nyers fogalmazás. Én nem éreztem, hogy szükséges — drodalmdasan kifejezve, hogy funkciója van — meg is húztam a szöveget. Egyáltalán a durvaságot, mint művészetet nem tudtam elfogadni soha. Hat-nyolc év után több régi szereplő szerepelt újra még az ötvenes évekből, s maradt állandó tagja a csoportnak. 58