Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1986. (Szombathely, 1986)

ESEMÉNYEK, HÍREK - Horváth Sándor: Farkasfai ház a Vasi Múzeumfaluban

A keresztvéges boronafalú hajljított, azaz L alaprajzú épület a mestersé­gesen kiépített domb északi részén épült fel. Bárdosi János így jellemzi a há­zat: Tetőszerkezete ollólábas és félágasos szelemenes, elöl csonkakontyos desz­kaoromzattal, hátul lekontyolt, farazatos padlásfeljárattal. Tetőgerincén sáro­zott zsúp. Helyiségei: szoba + konyha + kamra a hosszanti irányban, a haj­litott részben kiskamra és istálló. _E lakóház érdekessége, hogy az egyes helyiségei különböző időszakban épültek; a legkorábbi a kamra, majd a konyha, melyek még" XVIII. századiak. A szoba a XIX. század elején, feltehetően 1802-ben épült a konyha elé. A kis­kamra és az istálló pedig a XIX. század közepe táján, vagy az építőanyagából ítélve még később." Már Pável Ágoston gyűjtéseiből tudjuk, hogy a nagyméretű falat alkotó gerendákat a faluban „borona" vagy „falfa" néven ismerik, melyek a hatalmas ,,taípfá"-kon nyugosznak. Az épület héjazata a „rag"-okra erősített lécekre kö­tözött zsúp, melyet kettőznek. Általánosan elterjedt a területen az oszlop nél­küli_ — elsősorban az udvar felől előforduló — „tornác". Nyelvjárási érdekes­ségként kiemelhetjük, hogy a kamra „kamora" elnevezése mellett, sőt legin­kább, a „pince" kifejezést használják Farkasfán. A szabadtéri néprajzi múzeumok elve és célkitűzése — a speciális lehető­ségekkel élve — a népi kultúra sokoldalú bemutatása. Az e típushoz tartozó muzeumok nagyszerű lehetőséget nyújtanak arra, hogy egyes meghatározott történelmi és társadalmi keretek között az ember, a kultúra és a természeti környezet egymáshoz való viszonyát érzékletesen tárják a látogatók elé. A mu­zeológus munkájában ehhez időnként bizonyos megalkuvásra van szükség, de ettől a hitelesség nem szenvedhet csorbát. Bizonyos részleteket csak jelzéssze­rűen mutathatunk be, míg másokat csak vezetések alkalmával mondhatunk el a látogatóknak. De térjünk vissza Farkasfához! Farkasfát mintegy két tucatnyi más, egykori Vas vármegyei településsel együtt a szentgotthárdi ciszterciták birtokolták, a falut örökös jobbágyok lak­ták. Ez is egyik magyarázata lehet annak, hogy a lakosság napjainkban sem tekinti magát, illetve Farkasfát őrséginek — hisz ismert az őrök különleges jogájlása —, bár tudatában van a hasonlóságnak. A természeti környezet azo­nos az őrségével: dombos, rossz minőségű — agyagos — talajú, erdővel borí­tott, bő csapadékú. Farkasfa településszerkezete rendezetlen, falucsoport jelle­gű, az őrségi szeres településekkel rokon. A helybéliek nem használják a „szer" elnevezést, csak az „Alvég", „Fővég" és más hasonló megkülönböztetéseket. Te­rületünkön a múlt század közepén a kerített házak után a hajlított, az L- vagy ü alaprajzi típusok voltak a legnagyobb számban, amint a kataszteri térképek nyomán megállapíthatjuk. A vidék építészetének jellemzője, hogy az épületek falai fából készültek, csak az 1870-es évektől lesz nagyobb mértékű a más falazó anyag és falazási technika alkalmazása. Biró Friderika egyenesen a faépítkezésben látja az őr­ség „hagyományos etnikai kultúrájának egyik legsajátosabb jegyét". Amellett, hogy házunk az Őrség népi építészetének egy korábbi szakaszát illusztrálja, a berendezés századunk 10-es, 20-as éveinek tárgyi világát tárja a látogatók elé. Lakóiként egy kilenc gyermekes nagycsaládot képzelhetünk el, mely a jelentős számú szegényebb sorú, 5—8 hold földdel rendelkező modellt képviseli. így nemcsak a nagyméretű, téglány formájú kemencével rendelkező konyhán találhatók még mindig tolitus ablakok, hanem a kívülfűtős táblás­kályhájú szobán is. Ki kell emelnünk a berendezés néhány jellegzetességét is. 158

Next

/
Oldalképek
Tartalom