Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1985. (Szombathely, 1985)

KÖNYVESPOLC - M. Kozár Mária: Gaál Károly: Kire marad a kisködmön?

szükségesnek tartja, hogy összefoglalja azokat a törvényeket, amelyek életformájukat megszabták és leírja azt a környezetet, amelyen belül ez a kultúra élt. A Törvényhozás és az uradalmi cseléd c. fejezetben (21—23. p.) a gazdára és a gazdasági cselédre vonatkozó törvényekből, rendeletekből idéz. A major és társadalma c. fejezetben (24—39. p.) a burgenlandi és nyugat-magyarországi majorokat három csoportra osztja a szerző. Az elsőhöz tartoznak azok, amelyek közvetlenül a tulajdonos lakóhelyének szomszédságában voltak. Kiterjedésük és a cselédlakosság száma nem volt nagy. A falu lakói nem nézték le őket. A második csoportot azok a majorok képezik, amelyek zárt paraszti település központjában vagy annak szélén állnak. Legjellegzetesebb példája a vépi major, melyet a szerző részletesen ismertet. Az ilyen cselédtelepülések lakói nem képeztek zárt közösséget. A bérre szerződött férfiak naponta a faluból mentek munkahelyükre. Családtagjaik, főleg a nők, napszámosmunkát vállaltak a módosabb parasztoknál, a faluban élő tisztviselőknél és a vendégfogadóban. Kommunikációs kultúrájuk nem volt konzervativan zárt, nagyjából megegyezett a zsellérekével. A harmadik csoportot képezik a falvaktól távol lévő majorok, önálló üzemek, települések lakói. Gaál Károly kutatásai során ezekkel foglalkozott a legbehatóbban. Mivel a település jellege kihat a lakosság kultúrájára, a szerző röviden vázolja a települések kialakulását. Nem volt célja az összes felkutatott major, a különböző változatok ismertetése. Erre egy későbbi munkában kerül sor. Mostani, rövid összefoglalásában csak azokra a fő típusokra tért ki, amelyek az itt élő családoknak, mint hagyományossá vált közösségeknek olyan formában jelentették az otthont, hogy a továbbiakban belső társadalmi rétegződésükről, a lakótelepről, lakáskultúrájukról és az együttéléssel járó kommunikációs kultúrájukról beszélhetünk. Az együttélő és az egymástól kölcsönösen függő helyzetben levő családok hagyományos közösséggé válása során mindig kialakultak a belső társadalmi rétegződés különböző formái: törvényhozó (a nagybirtok tulajdonosa, illetve a jószágkormányzóság), törvényt végrehajtó (intéző és gyakornoka) és azt teljesítő (az uradalom lakói) közösségek. Az eddigi majorokról szóló irodalom főleg az első két csoportot tárgyalta és a törvények teljesítőit általában egységes csoportnak tekintette. Gaál további három csoportot különböztet meg az uradalom lakóin belül. A Település és közösség c. fejezetben (40—60. p.) néhány cselédházat mutat be a szerző. A rendeletek hatására egész Európában azonos nagybirtokmunkáslakások alakultak ki. A majorok családjai tehát azonos lakásviszonyok között éltek. A fejezet további részében a szokások keretein belül létrejött emberek közötti kapcsolatokba kapunk bepillantást (búcsú, farsang, májusfa, búcsújárás, karácsony, virágvasárnap, húsvét, pünkösd, lucázás, Mikulás-nap, lakodalom, keresztelő, temetés). Gaál Károly megállapítása szerint a majorok nyelve mindig a többség anyanyelvétől függött. A major nyelve nem jelentett nemzetiséget, hanem az oda- és az egybetartozást fejezte ki. Nyelvi problémák csak a major-közösségek szétesésének idején mutatkoztak, aminek szociális okai voltak. A magyar anyanyelvű cselédek integrálódása az osztrák társadalomban sokkal nehezebb, mint a német nyelvűeké. A magyar nyelv „cselédnyelvnek" számít, „alacsonyabb rendű" a második, harmadik generáció számára. De értelmiségi körökben — főleg az idősebb korosztálynál — a magyar nyelvnek Burgenlandban még mindig igen nagy tekintélye van. A bevezető tanulmány leghosszabb fejezetében — Közösség és személyiség — tíz elbeszélő életét, előadásmódját, elbeszélő-kultúrájának összetételét 64