Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1985. (Szombathely, 1985)

MŰHELY - Horváth Ernő: Bemutatjuk dr. Dömötör Sándort

hatással volt rám, s úgy rögződött bennem a kép, hogy ma, 33 év távlatából is a szoba minden tárgyát a helyére tudnám rakni, sőt ha festő lennék a falon volt képeket emlékezetből ma is le tudnám festeni. Ez Dömötör Sándor dolgozó szobája volt, saját ízlése szerint berendezve. Könyvek, muzeális bútorok, a falakon festmények, metszetek, régi nyomtatványok, fényképek, régi faliszőnyeg, a padlón perzsaszőnyeg, a hangulatos dolgozó sarok íróasztallal, felette családiképek, utána aranyozott keretben Pável Ágoston fényképe, majd egy aranyozott falióra. Ez utóbbi az idő hasznos kihasználására, a Pável kép pedig egykori barátjára, elődjére és talán példaképére emlékeztette, az egész környezet pedig múzeumi munkára serkentette berendezőjét. A rám gyakorolt hatásában feltétlen része volt abban az elhatározásomban, hogy a múzeumi pályán maradok, sőt később talán ennek is köze lett ahhoz, hogy örömmel jöttem Szombathelyre és életemet is rátettem a Savaria Múzeumra. Az igazgató Dömötör Sándorban kedves, barátságos, mosolygós képű, vidám, oldottan társalgó, szakmáját szerető és ismerő, intézményét féltő es érdekében tettrekész embert ismertem meg. 1953 októberében Türr Ervin disszidált, s mivel vidékről több vád érte a Múzeumi Főosztályt, hogy sok szakembert foglalkoztat, s ugyanakkor vidéken pedig nincsenek, akik a szakmai elvárásoknak eleget tennének, így sokan vidéki múzeumokhoz mentünk, így kerültem — alakuló családalapítási törekvéseimmel találkozva — 1953. december 16-án Szombathelyre a Savaria Múzeum Természettudományi Gyűjteményének az élére. Az embert lakva lehet megismerni, mondja a közmondás és ennek igazát magam is állíthatom. Néhány hónapig én is a múzeum lakója voltam, s itt, majd együtt dolgozva további közel négy éven keresztül, megállapíthattam, hogy a fentiekben elmondott tulajdonságai valósak és nem csak a felügyelőnek szóltak, sőt még mindazokhoz hozzátehetem, hogy jó igazgató, kiváló kolléga és kedves barát is volt egyszemélyben dr. Dömötör Sándor. Egy csekély létszámú intézményben az emberek közelebb vannak egymáshoz, kevesebb, aki közéjük áll, vagy éppen falat emel, jobban érzik összetartozásukat, egymásrautaltságukat és jobban együtt is tudnak dolgozni, mint egy mamut intézményben. Ez volt jellemzője ennek a korai időszaknak, melynek velejárója lett a jó hangulat, a termékeny légkör, a sok közös munka és az elért jó eredmények. KÖZÖS GYÜJTÖUTAK Munkánkat tehát gyakorta közösen végeztük, egymást segítve. Sokszor jártunk együtt gyűjteni. Ezek közül számomra a legemlékezetesebbek az őrségi közös utazások, amikor vonattal utazva öriszentpéterig, magunkkal vittük kerékpárunkat, s onnan ezen folytattuk utunkat. Ezen utak során ismerkedtem meg az Örséggel, a néprajztudománnyal, annak rejtelmeivel és fortélyaival, az egyszerű emberek nagyszerűségével, bölcsességével, a táj történelmet árasztó légkörével, gazdag növény- és állatvilágával, néhány kedves, később baráttá vált lakójával. Ezekről az utakról muzeológiai ismeretekben gazdagodva tértem mindig vissza, mert sokat lehetett tőle tanulni. És tanultam is, mert nem szégyenlettem kérdezni sem, figyelni sem, hogy mit hogyan és miért csinál, úgy, ahogyan csinálja. Az őrségi utak eredménye lett az „Őrség" című táj monográfiája, mely már eltávozása után, 1960-ban látott napvilágot, s mind a mai napig az Örségről írt legjobb tanulmány. Közös útjainkról néhány szerény fényképfelvételem árulkodik, részben a könyvben, részben a múzeum fotóarchívumában. De sokat jártunk Simaságra, ahol az akkori idők egyik legjobb termelőszövetkezete működött. Itt néprajzi és szociológiai tanulmányokat folytatott, hogy 20