Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1984. (Szombathely, 1984)

2. szám - ADATTÁR - Avas Kálmánné: Adatok az Őrségből Amerikába vándorolt magyarokról

újabb villámok hasítottjaik fel a sötétséget. Kígyózva futottak szét a felhők között, csiaivarodiva hullottak le, füzérekre estek szét. A fekete égbolt egészen a látóhatáriig aranyágakra szakadt. Minden szemben halálfélelem ült. Előttünk a lángoló ég alatt az Óceán terült el fényesen, ragyogóan, káprázatosan. Gondolatban otthon voltaim Kisrákosom, ahonnan elindultam, a szegény paraszti élet mélyéről. Két nap múlva elállt a vihar és elindulhattunk. Az idő szép csendes volt, csak könnyű hullámok játszottak a végtelen vízen, csillogva verték vissza a felkelő nap sugarait. Elcsendesedett a viharos mérges tenger. Nagy öram-4ijrj,ongás lett, mikor New York fényeit megláttuk. Szárazföld! szárazföld! — kiáltoztuk. Bevittek bennünket Kaszengárdába (Caste Gairdembevándorlásá iroda). Boldogok voltunk, főleg mikor megláttuk Kossuth Lajos szobrát is. babérkoszorúval a kezében. Barátnőjét, a kisrákos! Kovács Karolint másnap elengedték, miivel ő már elmúlt 16 éves. Többé nem látta és a gyámját, Lasicsnét sem. Egyedül maradtam — így imondja — Kaszemgárdában. 25 centet kérteik tőlem. 11 dollárom volt, annak meg kellett maradni. Éjjel is ott aludtam, vigyáztak rám. Sok lengyel zsidó is volt ott. Enni és inni is kaptam, a 25 centet azért kérték, mert a testvéremnek telefonáltak, hogy jöjjön értem. Másik reggel mikor felébredtem, egy néger kiabálta a nevemet: Gréczi Vilma! Féltem oda menni, de mégis odamenteim, mutattaim neki az irataimat. „A rajt, a rajt" — szólt iá néger. Később tudtam meg, hagy azt jelenti, rendben van, jól van. Beküldtek az irodába. Ott volt egy magyar ember, megörültem neki, a nyakába ugrottam és sírni kezdtem. A magyar ember azt mondta, baj van kislányoim, téged nem engednek be gyáim nélkül, mert nem vagy 16 éves. Kénytelenlek leszünk hazudni, két évvel többet mondunk ezeknek. Ügy is tettünk. Ettől a kedves magyair honfi társamtól mikor elbúcsúztam, mindketten sírtunk és összecsókoltuk egymást. Sajnált nagyon, megsimogatott, hogy ilyen gyenge kis lány is ide került. Mikor a hajóból kiszálltam egy nagy kerek sárga papírt tűztek a mellemre, úgy iméhettem a „Kaszengárdába". Ez a jelzés azt jelentette, hogy most érkezett újonc, de fiatal. A testvérem nem jöhetett el értem, de telefonon elintézték, hogy hozzájuk megyek, jótállanak értem. Ennivalót kínáltak, de én nem fogadtam el, csak azt mondtam, hogy la testvéremhez megyeik. Egy magyar megértette velem, hogy majd holnap 9 óraikor indulunk. Így kénytelen voltam venni ennivalót és ettem. Nagyon félteim, szinte reimegteim. Ekkor ki vittek az állomásra. Most már szárazföldön voltam. Mert a „Kaszengárda" a kiikötőnél, a ivízben volt. Sokan voltunk, de imagyar csak én egyedül voltam. Beszélni senkivel nem tudtam. Vittem a kis összekötött batyumat, három öltöny kis ruhámat, egy pár cipőt és egy vánkost, azt tetteim a fejem alá. Egy ember ott volt velünk egy szobában. Már mind elvitte őket, én maradtam egyedül utoljára. Röggelfelé odajött hozzám, fölfogta a kis batyumat és így szólt: „Komáim méri". Aztán ment az ember, én meg utána. Ma már tudom, mit mondott. „Gyere kislány". Elvitt az állomásra, felültetett a vonatra és rábízott a kalauzra. A kalauz kedves volt nagyon, vigyázott rám. Az ember elbúcsúzott tőlem, megcsókolt és sírt is. Sokáig utaztunk a vonaton. Egyszercsialk Nordhamptonba értünk. Ott a testvérem várt. A kalauz kinyitotta az ajtót és így szólt: „Komán méri", és boldogan vezetett a testvéremhez. Átöleltük egymást és sírtunk 'mind a ketten. Egy év múlva mentem csak dolgozni a szivargyárba. A nénémmel együtt 5 évig, míg leány voltam ott dolgoztam mindig. Boldog volt a lieányéletem, 27