Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1984. (Szombathely, 1984)

2. szám - MŰHELY - Nádasdy Lajos: Egy „szürke míveltséghős" Kemenesalján

szültem és képesítőztem. Ez az iskola ősi hagyományaihoz híven, a 30-as és a 40-es években, az új utakat kereső néhányunknak bátorító gondoskodással megmutatta a demokrácia útját, megismertetve velünk a demokratikusság eszmevilágát. A Pálfy-önképzőkörben az irodalom, a kultúra kérdései mellett, még a politikai s a társadalmi témák, sőt a szociográfia kérdései is szóba jöhettek. Ott Sopronban már diákkoromban levelező kapcsolatba kerültünk néhányan Sinka Istvánnal, sőt Szabó Dezsővel is. Parragi György, Gabnai Lajos soproni újságírók több alkalommal meghívtak bennünket egy-egy összejövetelükre. Természetes volt számunkra az, hogy a népi írók müveit kézbe, vegyük. — Hogy is miondja a régi szólás? — vetem közibe: „Némely szerző munkája hasonlít a friss tormához, moly előbb keményein csíp, de aztán az eim'ber belsejének hathatós orvosságot nyújt". Ilyen ivolt szJáimunikira valóban a népi írók valamennyi m'Uinikájia, aimd viszont sokaknak nem éppen orvosságul szolgált. Nem nagyon vette be a gyomruk. — Nevet, s aztán folytatja. — Erre az időre vezetem vissza azt, hogy akkor alakult ki bennem — még talán nem annyira tudatosan —, a néprajzzal, a nép, az egyszerű nép — legyen az falusi vagy városi — életével, szokásaival, lakáskultúrájával, nyelvével való foglalkozás vágya, a gyökerek kutatásának és megismerésének vágya. Fiatal diákként, — főleg a nyári hónapokban — bejártam országunk több vidékét: gyűjtőmunkát végeztem. Adatokat mértem fel, tömeglakásokban és barakkokban élő embereket szólaltattam meg, „nyomortanyák" világából tudtam „helyzetjelentést" küldeni. Jártam Szabolcs-Szatmár, Zala, Somogy vidékein. Bepillantást nyerhettem eredetiben a falvak hagyományt őrző, babonás, szemveréses világába is. És ezek mellett — természetesen — tudomást szerezhettem a lent izzó erők vágyáról, mely bizony sokszor csak a mesék világában teljesülhetett. így kerültem kapcsolatba a falukutatással és azóta is határozott benső meggyőződésem, hogy a falukutatás néprajzos feladat. Ez a meggyőződés indított el és adott állandó ösztönzést nekem a pedagógusnak, a magyar—történelem szakos tanárnak arra, hogy emberközelben foglalkozzam a magyar nyelvvel és népünk történelmével. Ebben való tájékozódásom, kutatásom és gyakorlati munkálkodásom, a népnyelv és a nép történelme iránti szeretetem — úgy érzem — gyümölcsöző volt tanítási munkámban is! Nyugodtan mondhatom: ez nem kérkedés. Sőt azt is mondhatom, hogy amennyiben rajtam állana és rajtam múlna, úgy minden iskolában bevezetném a honismereti szakköröket. Megérné. Én tudom, hogy megéri. — Hasznos lennie erről is néhány gondolatot hallani. — Nyugállományba vonulásom előtt Alsóságon, több mint tíz éven át vezettem a „nyelvész-néprajzi" szakkört. Nem nyelvészek voltunk ám, de boncolgattunk, eredeztettünk egy-egy tájnyelvi kifejezést. Kemenesalja, ezen belül Ság „nyelve" valóságos kincsesbánya ebben a tekintetben. Különösen kiviláglott ez akkor, amikor szakkörünknek sikerült az alsósági temetőben megtalálni, egy mohos, alaposan elmosódott betűkkel rótt sírkövön Kresznerics Ferenc nevét. Elindult ekkor egy hosszú, nem kis fáradsággal járó, de eredményes munka: a nyelvész-pap, egy elfelejtett tudós megismertetése és elismertetése. A lakóházat, ahol szorgoskodott, emléktábla díszíti. Feldolgoztuk azt is, hogy hány Kresznerics-gyűjtötte szó él még ma is a „Hallottam Sághon" szótárában így jelölték közül. Ezeknek magyarázatát megküldtem a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, ahol végül is 72 (hetvenkettő) „Sághon hallott" 10